2017. december 3., vasárnap

Veritas vincit



December három. Szárszó borús egén
ma újra gyászszalagként feszül az éj,
s a vassal kivert pálya végetlenjén
örökmécsként ég a karcsú holdkaréj.

Az állomás fölött síri csönd terül,
s míg fészkére gondol minden elmenő,
egy vonatárny a vastalpakra vetül,
és a nyolcvanéves múlttal egybenő.

Sípszó jajdul, a halál acélsipja,
a szél is ríni kezd, a sín megremeg,
s míg a szégyen-könnyét eléd gurítja,
felnyílnak benne a sosem forrt sebek.

Jaj, hiszen ő látta, szemtanúja volt,
és igazságért kiált nyolcvan éve.
"Önkezűség? Koholmány, csúf szégyenfolt!"
szajkózza, hogy a becsületed védje.

Ám senki sem figyel, szavát nem hallják,
mindhiába üvölt, mindhiába sír,
de egyre hinti az igazság magját,
talán egy napon a való győzni bír.

2017. november 24., péntek

Hiányzol



A házban rólad beszél az ágy, az asztal,
a csüggedt ajtó mellett árválkodó szék,
s a kristálykacajú pohár úgy magasztal,
hogy száján őrzi még ajkad erezetét.

De rólad csacsog most a boldog öntudat,
te, csak a képzeletnek engedő anyag,
s míg szívem epedőn tegnapok közt kutat,
behunyom a szemem, hogy végre lássalak.



A szívben fuldoklik a vágy,
hamvadó gyertya csonkja,
ki ne aludj bolond szívem,
szeretet bolondja.
 
Dénes György

Azelőtt mindent szerettem, amit te
szerettél. Mindent és mindenkit: hová
eljutott szemed becéző sugára.
Elszórt magadat szerettem bennük és áldott volt
az idegen, kit drága vágyad illetett.

De ma még jobban szeretlek!
Én mindent gyülölök benned, ami nem
én vagyok! Minden idegen asszonyt, ki
halvány emlékeidből visszaint. Mert ma
gazdag vagyok és élő meleg ajkadról
szürcsölöm életedet.

Gazdag vagyok és kevély és
fukar! Elszórt mosolyaidnak zsugori
zsarnok őre. Nem játék többé.
Nem távoli hideg imádat ez! Az életemmel
szeretlek, s mindent gyülölök benned
ami nem én vagyok.

Török Sophie

Egy csókodért



Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek.
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od'adnék,
Egy csókodért nem kell az élet!

Egy forró csók, egy ölelés...
Lázas szivünk összedobogna...
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozatnak égő pokla!
...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!

Ady Endre