2017. október 5., csütörtök

Fény és homály közt



Kín-magot vet újra bennem az ősz,
szívembe mártja ecsetjét a gyász,
s ahogy lelkem emlékeden időz,
lassú méregként átitat a láz.

Úgy vitt magával a tizenegy év,
mint fuldoklót a mentő gerenda,
de nem várt sehol se öböl, se rév,
se szíved lámpása, Te, Legenda.

Egyhelyben ringat az örök semmi,
és nem bírok árjából kitörni,
nem tudok, Apu, se hozzád menni,
se régi magamhoz visszajönni.


2017. október 4., szerda

Az építész fia




Ne szólj halottról, mondj elköltözöttet,
így kegyesebb a szó: mint kötözött seb
pólyázó vatták melegén sajog.
Versem, te is ily pólyázón idézzed
az ifjan elment, régi épitésznek
nevét, kinek véréből vér vagyok, -

nevét amelynek siri kőbe vágott
betűivel indultam én világnak,
s fakultas fényük máig rámvetik, -
úgy hordom én e gránittömb irását
nevemben, hogy mint félbetört imádság
eljusson a megváltó ámenig.

Még őrzöm egy-két századvégi háznak
tervét: megannyi büszke régi vázlat, -
a kéz kihült, de rajza még lobog!
és perlekedve a bénult halállal,
itt minden él, mozog, magasba szárnyal;
futó párkányok, fürge oszlopok!

Itt mindent még a kezdet láza leng át,
friss hit feszíti a mestergerendát,
és minden pillér: szándék és remény -
de terv, de terv csak! Nézem most ijedten:
terveztem én is, s mitsem épitettem,
még annyit sem, mint jó apám, szegény.

Csak alapoztam, - azt is mind kiásták
a vadvizek, s tervem teherbirását
a kezdet kezdetén hibáztam el,
vagy léha oromdísszel bibelődtem,
mig káprázatba ködlött szét előttem
a palota, melynek falára kell.

Mert jaj, tetőig-jutni törpe lélek
útját mi jelzi? tervek, törmelékek:
szakadt párkányok, csonka oszlopok, -
mert jaj, apám, már látnod kell, mi gyatra
reménnyel épitettél rám, fiadra,
ki örököddel így sáfárkodott;

ki épitészapának elbukott, korcs
utóda csak s a sorsa Ikarosz-sors
(bár gyávább mint a gyászröptű görög!) -
s ki hitte bár, nevednek templomot rak:
minden tervével hamarabb leroskadt,
mint a gránitkő hamvaid fölött.

Réday Tivadar

Sírvers



A szeretet még vállára vett,
s szegény testedet, mely eddig másokért görnyedt.
utolsó helyedig gyengéden vitte a szeretet.

Megrepedt köldökén nyúlós nedveit
patakban öntötte a penész-szín ég,
gondosan belepve utolsó ágyadat nyirokkal.

Még egyszer - búcsúzóul még egyszer végigkorbácsoltak!
vak öklökkel zuhant testedre a föld.
Mint óriás állat ült kövéren fölötted iszonyú súlyával a föld.

Halk sírás kísért, hazug szavak és nyilazó eső kísért
Igaz ember! így sülyedtél el minden földi szemek elől örökre.
Így zárult be vak arcod előtt az édes élet örökre.

Kirekesztve fényből, rügyes mosolyból.
eleven melegből kirekesztve örökre
világtalan sár ül immár bezárt szemeid fölött.

Néhányat ütnek még ásóval a dombra, mely szíveden ül
 Gyengéd ütés ez, mint nagycsontú dajkakéz
ütöget pici csecsemő pólyáján altatót...

S ha kétméter földön át fejedet éri,
nem rándulsz meg halott! régi ütések
üszkös emléke nem gyötri már megtört szivedet.

Csak az hal meg, aki nem akar élni - de mit értél a halállal?
Elszállt kedvesed kerested, óh égi találkozás!
holt kedvesed most végleg meghalt veled.

Míg éltél vigasztalhatatlan! őrizted elsülyedt arca mosolyát,
tükrös szemed töretlen őrizte boldog mosolyát,
melynek immár nincs több tanuja, hogy arcodat halálba fordítottad

Óh égi találkozás! Sár! íme sár! és erőtlen, keserű könny.
A nap gúnyos mosollyal kivillan,
durcásan tépve szét arca elől a vattás ködöt,
mint kíváncsi angyal, hasadt rongyai mögül
ragyogva kitekint - egy perccel utóbb
hogy sötét koporsódat elnyelte a föld.

Elkésett élet! Óh elkésett égi fény!
Könyörgő vággyal hiába hívtam,
hogy legalább koporsód szögein vihess magaddal
egy maroknyi fényt az örök éjszakába...

Török Sophie

Háromszor...




Háromszor láttam én anyámat meghalni.
Hogy osztódjon bennem a maró fájdalom,
először, mikor tudta, győz a gyilkos kór,
és visszavágni már nem lesz több alkalom.

Másodszor, amikor az étel visszajött.
A rákkal megtelt gyomor nem kér vacsorát,
és Ő széttárt kézzel és könnyező szemmel
szenvedte az életet. Várta a halált.

Harmadszor pedig, csak tágra nyíló vággyal
nézte szerényen az utolsó villanást.
Szelíd szeretettel a tekintetében
feltérképezte épp a végső állomást.

Háromszor kellene nekem megszületni,
hogy tudjak annyit adni, mennyit Ő adott.
Három élet talán elég lenne arra,
hogy kibeszéljem azt, mit Ő elhallgatott.

Háromszor kellene a világra jönnöm,
hogy eljussak oda, ahová Ő jutott.
Háromszor kellene a halált ölelnem,
hogy megtudjam, Ő mennyi szenvedést kapott.

Három élet terhét magamban hordozva,
tán lehetne a hitem hasonló kemény.
Három világ terhét magamra felvéve,
tán lenne szívemben fele annyi remény.

Szeppent fiúkra hagyva pillangó-időt,
így múlik a világ. Anyáink meghalnak.
Megváltó szándékkal majd új anyák jönnek,
és új világoknak új fiúkat adnak.

Millei Lajos