2017. április 30., vasárnap

Nélküled




Hűvös a ház. Hiányod faltól falig
nyújtózik, akár a sűrű árnyék.
Elvonszolom magam az ablakig,
s e halott csöndben, mintha csodát várnék.

Könnyes az est is. Panaszolni kerget
az orv magány, mely rám les mindenütt.
Nézd, lelkem is halkan sírni kezdett,
majd reád várva a küszöbre feküdt.

Fázom. Ez a régi, meghitt kis szoba
most egyre szoktat a zord hideghez,
s e megdermedt csöndben, én ostoba,
egyre csak várom, hogy szólj a szívemhez.

Álmodj



Nézd, idehullnak az utcai fények,
az ablaküvegről est színe csordul,
lehajtja fejét a kinti ígéret,
a csillagos ég ajtója nyikordul.

Fürge kezek ontják föléd az álmot,
és halk mutató vonszolja az órát,
nem kell a szépet újból kitalálnod,
az éji zenész már húzza vonóját,

Fiastyúk halkan pengeti a lantot,
kinyílnak sorban mind az égi kották,
nem kell a kórus, csak csendben akarnod,
s az éj fátyoltánca lengén borul rád,

a végtelen zenél Isten tenyerén,
a hangjegyek fényét halomba hordták,
és a halovány violinkulcs helyén,
ringató szép ének bont új vitorlát.

Halk dalba borul körötted a csillag,
szempilládon csuda nászát keringi,
a mindenség fénylő ajtói nyílnak,
álmoddal a sodró éjt telehinti.

Nagy László



A vágyakozás őre az elfojtás.

Nikodém Vanda

Eggyé olvadtunk



Már a szó sem kell, elég a tudat,
hogy estére mellém ér a lelked,
s a lepkeléttől komor hangulat
feléledve, új álmokat kerget.

A kezed sem kell, bőröd bársonyát
örökre beitta már a bőröm,
érintésed bizsergő mámorát
én az idők végeztéig őrzöm.

Sorsunk bús, szirten élő akarat,
melyet a tisztesség vésett kőbe,
utunk pár megkövesült pillanat,
állunk rajta, nem megyünk előre.

Mégis ölel az Élet részegen,
hisz vagy nekem, s én érted létezem.

Millei Lajos

Könnyű, fehér



Selyemvirágok szirmaiba zárlak,
hogy a jelenben örökké megmaradj.
Mielőtt a csöndek szélén hagynálak,
fejem alá puha, fehér párnát rakj:
édes álom ringasson, míg reám fagy
a sosem volt, édes gyönyör.
A hiány, így majd nem gyötör.

Ha majd a semmiből újra ébredek,
köntösöm is könnyű, hófehér legyen.
Belé bújva majd magamba rejtelek:
zsebemben nyugvó nélküled-tenyerem
barázdái mozdulatlan-szelíden
őriznek álmot, illatot,
mit az éj utánad hagyott.

Arany-Tóth Katalin

Még álmodok



Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam – bármi’ szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól –
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned – magamban sem hiszek.

Még álmodok… mint annyi más,
ez olyan „élni fáj” dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.

Hepp Béla

2017. március 25., szombat

Csöndfüggönyöm mögül



Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz? 

Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?

Még álmodok




Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam – bármi’ szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól –
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned – magamban sem hiszek.

Még álmodok… mint annyi más,
ez olyan „élni fáj” dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.

Hepp Béla

2017. február 26., vasárnap

Tükrünk, tükrünk...



Mint a néma sejtés, szendereg a táj,
lábujjhegyen jár odakünn a szél is,
s bár húsába a tél tíz körmével váj,
álmokat sző mégis.

Míg mi, szélütött, dölyfös alvajárók,
egyre csak sötéthez szoktatjuk szemünk,
s míg sorséjünk szövi fölénk a hálót,
álmodni se merünk.



Ébredés idején az új nap kétes örömmel tölti el a szobát; csöppnyi remény, hogy az alvás és ébrenlét vonzó bizonytalanságát még elnyújthatjuk az álmodó képzelet félig alvása és a megvalósult képzelet félébrenléte között.

Simó Sándor

Egyedül



Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.

Idebent megállt az idő.
S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szivemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szivemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől húnyt szemem újra kigyúl,
újra kigyul egész életem
megindul
feléd.

Reichard Piroska

Óda a bűnhöz



Elbizott erény! hizelegve gyávább
s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet néked
ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő csokrot
soha nem látott faju szakadékok ormán
csentem a földből
vakmerő kézzel,veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös hunyort, s örökös virágu
áloe pálmát.
Nem neked, természet öröklött büne,
szerelem, romlás buja zöld hinára:
nem gerincivó Cytherea, néked
mennyei kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
csökönyös önkény
s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládájat teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték
nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
új utakat tör.
Bűn, bünnél szászor rokonabb erénnyel,
mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben ülnek,
félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
torna-olajjal!
Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!
Rontok, épitek! Zuhanó szekercéd
fénye hullócsillaga tőlem ejlik,
mert te vagy a nagy,
te vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át és
új aranymezőt kereső, te leltél
Amerikára.

Babits Mihály

Pehely



Gondolatpelyhek,
lehullva versek lesznek.
Nincs is szebb halál.

Kozák Vilma

2017. február 5., vasárnap

Eszelős hittel



Annyi lomot gyűjtöttem már össze,
visszafojtott lázzal égő semmik,
s most rám rivallva faggat mindegyik,
visszalopni tőlük vajon jössz-e?

Nem tudom. De még reméllek, várlak,
mint megmentőjét a hajótörött,
s mint lengő inga múlt s jövő között
imbolygok, ameddig meg nem látlak.

Féltelek



Ezer apró féltés szorongássá válik,
szurkálja a lelkem egész napnyugtáig.
Száz remegő szorongás aggodalmat szül,
mely szaggatja a szívbőröm kéretlenül.
Tíz aggódásért a féltés fejedelme
görcsös reszketést ad, hogy szokja az elme.
Így váltok naponta ezer apró féltést,
száz bús szorongást és tíz aggódó érzést
egyetlen tonnányi maró reszketésre,
mely hajnaltól napestig félelmem fészke.
Hisz védenélek én, megóvnálak legott,
de a napi munkádban nem lehetek ott.
Nem ülhetek válladon, s kibomló hajad,
nem lehet szememnek ünneplő pillanat.
S ha megfárad benned a tenni akarás,
én nem nyújthatok reményt, csak valaki más.
Mégis, mikor este a szemedet látom,
benne megtalálom az egész világom,
s a nappal lángragyúlt ezer féltésszikrát
kioltja bennem a megrebbenő pillád.
Bűvös menedékhangod nyugalma éltet,
s messzire űzi a nappali rémképet.
Ez erőt ad nekem, hogy fölényes legyek,
dacos, bohém, pajkos, akár egy kisgyerek,
megannyi álcsínnyel szaggatom aurád,
hogy ne tudd meg soha, mennyit gondolok Rád.

Millei Lajos

Kereslek


Árnyékomból, jaj kitörnék,
ki a messzeringó fényre,
válladon imádság lennék,
dalba bújva, éjtől félve,
elsimulnék két kezedbe'
múló csend zajára várva,
széllel szálló illat lenge
bolyhát ontaná a nyárfa,
vizek tükrén, fenn az égen,
esőcseppben, éjpaláston,
kőbe zárva, föld szívében,
szélben hajlongó fűszálon,
felhők rojtos, ringó szélén,
lélekmélyre nyelt szavakban,
partra sodró tenger mélyén,
fényt simító mozdulatban,
sziklák kopár visszhangcsendjén,
tánc parázsos ütemében,
vállakra borított kelmén,
hajnal nyíló, friss szemében,
tükrön nyugvó könnyű párán,
hol kibomló álmot vetnek,
ébredésem éjhatárán,
folyton-folyvást csak kereslek.

Nagy László