2017. június 4., vasárnap

Naponta föltámasztalak



Tudom, megígértem, nem siratlak majd,
s hogy szívemre tűzve visellek ékül,
hogy nem szidom meg a halált, a tolvajt,
mert múltunkért a jövőt kérte bérül.

De látod? Lelkem, e tépázott madár,
parancsot szegve minduntalan lázad,
nem hiszi halálod, ő még visszavár,
ha engesztelném is, feldúltan támad.

Hagyom hát. Higgye csak, hogy élsz még, várjon,
míg könnyezve a kéklő éjbe mélyed,
nem porlad emléked a síri ágyon,
hisz lelkem hite életben tart téged.

Maradj



Remélni önzetlen szerelmet kár volt,
hiszen a múlt fölötted sem ér át,
el sohasem érheted a távolt,
csak cipeled álmaid martalékát,

minden ellépett lépés újat ámít,
hűlt nyomába hiába erednél,
minden csak a semmibe irányít,
hol már régi önmagad sem lehetnél,

hát maradj versek nélkül néma, szótlan,
fénylő nap nélkül didergő árnyék,
hová a múlt lélekig valótlan
álmodása, hangtalan visszajár még.

Nagy László



Bűnös, gyönyörű titok. A remény! ...Nem tudta még, hogy kétarcú szajha. Nem tudta még, hogy ami segít elviselni - az fönntartani is segít az elviselhetetlent.

Galgóczi Erzsébet

Lehorgonyozva



Zöld bársony terült a barna rögökre,
friss pázsit fedi már sorsunk hantjait,
megmaradunk mi egymásnak örökre,
hisz közös víz mossa lelkünk partjait.

Kis papírhajónk már túlélt száz vihart,
hitünk űzött el fekete felleget,
a hullámok hátán fel-feltűnt a part,
s a zord való az álmunknak engedett.

Májusunk szele lágy vizekre terelt,
hol napsugár fürdött a kéklő habon,
dacvitorlánkra a jövőnk rálehelt,
s mi partot értünk a papírtutajon.

Együtt vergődtünk közös evezővel,
társra lelt lélek bírja azt erővel.

Millei Lajos

Elágazás




Úgy megyünk el egymás mellett,
miként a sínek ágaznak el.
Talpfák közt bolyong a sorsunk
– sóhajomra sóhajod felel.

Lassan szokom meg a hiányt
– a csöndbe még megkapaszkodom.
Holt álmokkal ölelkezem,
de csókjuktól fázom már nagyon.

Arany-Tóth Katalin

Csillagpor



Nem nagy ügy.
Ha jó messze kinyújtom
a fejem fölé a bal karom,
ujjhegyem átér a vén Tejúton,
és lángot fog egy árva csillagon,

apró tüzet, éppen csak hogy éget,
két ujjam közé feszül, remeg,
otthonául a végtelenséget
tudja, és persze nem érti meg

miért is akarnám csak magamnak
álmok és szerelmek hímporát,
s a csillagok mind összeszaladnak:
- Engedd el, ne kínozd így tovább,

itt van jól, hogyha valaki holnap
felnéz az égre, hogy keresse
mit mondjunk? Jöttél és megraboltad,
mert úgy éreztél tegnap este? -

S én engedem,
és az ujjhegyemre
vérszínű hajnal fénye fut;
bezárt tenyeremben fáj a csendje,
ahogy egy csepp fény fájni tud.

Hepp Béla

2017. április 30., vasárnap

Nélküled




Hűvös a ház. Hiányod faltól falig
nyújtózik, akár a sűrű árnyék.
Elvonszolom magam az ablakig,
s e halott csöndben, mintha csodát várnék.

Könnyes az est is. Panaszolni kerget
az orv magány, mely rám les mindenütt.
Nézd, lelkem is halkan sírni kezdett,
majd reád várva a küszöbre feküdt.

Fázom. Ez a régi, meghitt kis szoba
most egyre szoktat a zord hideghez,
s e megdermedt csöndben, én ostoba,
egyre csak várom, hogy szólj a szívemhez.

Álmodj



Nézd, idehullnak az utcai fények,
az ablaküvegről est színe csordul,
lehajtja fejét a kinti ígéret,
a csillagos ég ajtója nyikordul.

Fürge kezek ontják föléd az álmot,
és halk mutató vonszolja az órát,
nem kell a szépet újból kitalálnod,
az éji zenész már húzza vonóját,

Fiastyúk halkan pengeti a lantot,
kinyílnak sorban mind az égi kották,
nem kell a kórus, csak csendben akarnod,
s az éj fátyoltánca lengén borul rád,

a végtelen zenél Isten tenyerén,
a hangjegyek fényét halomba hordták,
és a halovány violinkulcs helyén,
ringató szép ének bont új vitorlát.

Halk dalba borul körötted a csillag,
szempilládon csuda nászát keringi,
a mindenség fénylő ajtói nyílnak,
álmoddal a sodró éjt telehinti.

Nagy László



A vágyakozás őre az elfojtás.

Nikodém Vanda

Eggyé olvadtunk



Már a szó sem kell, elég a tudat,
hogy estére mellém ér a lelked,
s a lepkeléttől komor hangulat
feléledve, új álmokat kerget.

A kezed sem kell, bőröd bársonyát
örökre beitta már a bőröm,
érintésed bizsergő mámorát
én az idők végeztéig őrzöm.

Sorsunk bús, szirten élő akarat,
melyet a tisztesség vésett kőbe,
utunk pár megkövesült pillanat,
állunk rajta, nem megyünk előre.

Mégis ölel az Élet részegen,
hisz vagy nekem, s én érted létezem.

Millei Lajos

Könnyű, fehér



Selyemvirágok szirmaiba zárlak,
hogy a jelenben örökké megmaradj.
Mielőtt a csöndek szélén hagynálak,
fejem alá puha, fehér párnát rakj:
édes álom ringasson, míg reám fagy
a sosem volt, édes gyönyör.
A hiány, így majd nem gyötör.

Ha majd a semmiből újra ébredek,
köntösöm is könnyű, hófehér legyen.
Belé bújva majd magamba rejtelek:
zsebemben nyugvó nélküled-tenyerem
barázdái mozdulatlan-szelíden
őriznek álmot, illatot,
mit az éj utánad hagyott.

Arany-Tóth Katalin

Még álmodok



Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam – bármi’ szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól –
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned – magamban sem hiszek.

Még álmodok… mint annyi más,
ez olyan „élni fáj” dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.

Hepp Béla

2017. március 25., szombat

Csöndfüggönyöm mögül



Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz? 

Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?

Még álmodok




Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam – bármi’ szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól –
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned – magamban sem hiszek.

Még álmodok… mint annyi más,
ez olyan „élni fáj” dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.

Hepp Béla

2017. február 26., vasárnap

Tükrünk, tükrünk...



Mint a néma sejtés, szendereg a táj,
lábujjhegyen jár odakünn a szél is,
s bár húsába a tél tíz körmével váj,
álmokat sző mégis.

Míg mi, szélütött, dölyfös alvajárók,
egyre csak sötéthez szoktatjuk szemünk,
s míg sorséjünk szövi fölénk a hálót,
álmodni se merünk.



Ébredés idején az új nap kétes örömmel tölti el a szobát; csöppnyi remény, hogy az alvás és ébrenlét vonzó bizonytalanságát még elnyújthatjuk az álmodó képzelet félig alvása és a megvalósult képzelet félébrenléte között.

Simó Sándor