2021. január 8., péntek

Hitetlenül

 

Régóta fájok. Már úgy megszoktam,
hogy holtak köntösében támolygok,
hogy meg sem érzem, amint lepottyan
rólam a bú. Most mégis álmodok.


Álmodok a naplementi csendről,
s e láng-gyapjas csöndben lomb a párnám…
De falusi tolvajként, a kertből,
átszökik hozzám újból az ármány.


Így élek. Többnyire remény nélkül,
hitfalaim is sorra repednek,
szívem kitépték, s otthagyták étkül
a vértszomjazó, kóbor „ebeknek”.


Mim fáj? Ó, Egek, ez a förtelem,
hogy népem már vállát is behúzza,
mint jött-ment szélnek künn a földeken
a napszítta, hajbókoló búza.


Miért simult végleg egy a sárral
az, amit egykor Isten karja gyűrt?
Így csézaként, minden utasával
kis Hazánk is az iszapba merült.


Lesz-e... lesz, ki föltörhet-e innen
lerágva lelkéről rabláncait?
Szóljon fönt, hogy rúgja be az Isten
riadt szemünk csukott ablakait!


Lássam végre, lássam valahára,
hogy népem, mely most lassan elvérez,
bárhogyan is ítélték halálra,
akárhogy fojtják, mégis ébredez.

Nincsenek megjegyzések: