2020. október 5., hétfő

Tizennegyedik ősz

Ó, hányadszor lepi el rőzse, dudva

az eleven talajt... Ma kopár, deres,

húsa mély árok, melyben összefutva

a jéggyöngyös nedű kiutat keres.

 

Akárcsak lelkem. Hogy nyúlna az égre...

De szárnyak nélkül? Nézd, fáradtan zihál,

és ere addig pattan, amíg végre

mélységéből minden fájdalom kiszáll.

 

Én azt hittem, már minden könnyem kifolyt,

hogy gyászomban az összes jaj kiszakadt.

De látod Apu? Még ezernyi sikoly

feszül a visszanyelt szavaim alatt.

 

Fájón nézem a népemet megosztó

zsákmányéhes, zsivány, gyilkos senkiket.

Pokol sötétje ez. Szájakon posztó,

s ki mécsként fölpislog, drágán megfizet.

 

Ó, hányszor átkoztam Anubiszt, Hádeszt,

Téged követelve vissza, Jóapám.

A lelkemet leküldtem, hátha rálelsz,

s visszakúszol vele kriptád kőfalán.

 

Maradj csak, Apu. Itt fönn tilos ÉLNI,

s ha nem hajolsz meg, a "gléda" szétveret,

odaát talán nem tudsz fájni, félni,

míg Isten ölébe hajtod szép fejed.


 

Nincsenek megjegyzések: