2020. április 23., csütörtök

Szókelmédbe pólyálva



Drága soraid altattak ma éjjel,
s már sápadtan bár, de szürkül a reggel,
az első fénysugár nyírfánkon fészkel,
itt játszik a zsönge falevelekkel.

Az ajtók még zárva. Egy nesz se hallik,
mégis tudom, künn minden lakás börtön,
s érzem, minden fal az égig magaslik,
(sebesre zúzódott rajtuk az öklöm).

Visszakúszom hát szavaid tüzéhez,
ó, parázsból lobbant, szélszította láng,
a rémlátás ellen mindig fölvértez,
s rögvest fölemel, midőn a mélybe ránt.

Látod? Hiába csuklik össze térdem,
s hiába sajog szívem szárnytörötten,
tetőtől talpig állok most is fényben,
mert mindenünnen Te őrködsz fölöttem.

2 megjegyzés:

Horák Andrea Kankalin írta...

Kedves Dana!

Varázslattal bír a tollad. Egy különleges pengetőhöz hasonlítom, mellyel megpendíted a lélek húrjait.
Szépen szól.

Szeretettel: Kankalin

Vörös liliom írta...

Nahát, igazán megleptél, kedves Kankalin. :) Erre csak a kósza szél szokott betévedni mostanság, Te pedig másodszor jöttél röpke idő alatt. Köszönöm Neked az itt hagyott szavak erejét, fényét, melegét. Szívből.

Szeretettel: Dana