2018. október 5., péntek

Imbolygó árnyként



Elmúlásoddal vívó sirályhitem
törött szárnnyal köröz ma hantod fölött.
Látod, Apu? Ma úgy zokog a szívem,
mint kinek álma káprázatba ködlött.

Pedig élsz. Szándék vagy, üdv, eszme, remény,
egyetlen könnycseppben hét színre bomlasz,
s míg sorshajósnak vagy partot jelző fény,
riasztó gondnak, félelemnek torlasz.

Tudom én, de ma mégis, mint ki elvész,
állok eléd, s a régi láz nyúz, kiver,
akár a törzset, mit a galád kertész
megjelölt egykor, s amelynek hullni kell.

Ma erőruhát kellene, hogy öltsek,
mert hiányod bennem ma újra vacog,
a tizenkét éves bekötözött seb
pólyázó gyolcsok melegében sajog.

Nagyon fájsz. Mint dértől kikezdett kéve
hajlok a kíntól, de tűröm a rágást.
Mi mást tehetnék? Hisz tizenkét éve
szokom a pokol hamujába' járást.