2018. június 17., vasárnap

Nem tűnök el





Nem tudom, még meddig kísérem léptedet,
a felőrlő élet elhozza végemet,
s a sóhajok özöne egymásba érve
egy kilégző lelket repít az égbe.
Még fogod majd kezemet, szólítgatsz egyre,
de már nem leszek méltó arra a kegyre,
hogy halljam is a csengettyűhangod,
hisz veszít a testem huszonegy grammot.
Nem tűnök el, hisz benned élek tovább,
a test csak egy báb, s tán a legostobább,
naponta etetni, itatni kell őt,
nem lakik jól, ha meglát egy felhőt,
szomját nem oltják a felzengő madarak,
csak rombolva épít, s míg húzza a falakat,
elfelejti a virágok mámor illatát,
a fű selymét, az ég kéklő vigaszát,
amit az élet lélekkel itat át.
Így mindaz, ami addig emberré érlelt,
a kolduló hitem, mely folyvást letérdelt,
a remény, amint dobogtatta szívem,
hogy a szeretet lángját megőrizzem híven,
majd lelkem szövetét kérik el plédnek,
hogy melléd heverjenek az emlékek.

Millei Lajos
 

Nincsenek megjegyzések: