2018. június 17., vasárnap

Néma töprengés


Jó volna tudni, vajon gondolsz-e rám,
mikor a csönd hűs ágyadhoz simul,
mikor Holdunknak az égbolt derekán
az éjbehámló homloka kigyúl.

De jó volna most közeledbe jutni,
mint erdőhöz a nyírt-sörényű rét,
és hogy rám gondolsz-e, végre megtudni,
lopva húznám szét lelked függönyét.


Szeretnék valami szépet adni.. mondani...
De igazából nem jut eszembe olyan most, ami
szebb lenne nálad. Valahogy minden szó,
minden mondat csupán holmi olcsó
bóvlinak, hamis gyöngynek tűnik, nem méltó
arra sem, hogy nyomodba érjen. De két szó
mégis van talán, amit mondhatnék csendben.
De minek? Minden lüktetés erről beszél bennem...

Káli László

Rés


Az utolsó előtti
pillanat,
mikor még bármi
megtörténhet,
elmaradt.

Kozák Vilma

Nem tűnök el





Nem tudom, még meddig kísérem léptedet,
a felőrlő élet elhozza végemet,
s a sóhajok özöne egymásba érve
egy kilégző lelket repít az égbe.
Még fogod majd kezemet, szólítgatsz egyre,
de már nem leszek méltó arra a kegyre,
hogy halljam is a csengettyűhangod,
hisz veszít a testem huszonegy grammot.
Nem tűnök el, hisz benned élek tovább,
a test csak egy báb, s tán a legostobább,
naponta etetni, itatni kell őt,
nem lakik jól, ha meglát egy felhőt,
szomját nem oltják a felzengő madarak,
csak rombolva épít, s míg húzza a falakat,
elfelejti a virágok mámor illatát,
a fű selymét, az ég kéklő vigaszát,
amit az élet lélekkel itat át.
Így mindaz, ami addig emberré érlelt,
a kolduló hitem, mely folyvást letérdelt,
a remény, amint dobogtatta szívem,
hogy a szeretet lángját megőrizzem híven,
majd lelkem szövetét kérik el plédnek,
hogy melléd heverjenek az emlékek.

Millei Lajos