2018. április 8., vasárnap

Emelt fővel


A hegyek nem hajtják le a fejüket soha,
kőarcukon a zuzmó csak magasztos álca,
sziklahitük, a porladó ostoba,
a megmaradás elnyűhetetlen tánca.
Szerpentinkanyarok szorítják nyakukat,
s nyűgös sálként korlát fojtja Őket,
százszámra gyilkolják kővé vált dacukat,
hogy megtörjék az égbeszökőket.
A hegyek nem hajtják le a fejüket,
még úgy se, ha gyomrukba utakat fúrnak,
örök időkig őrzik a helyüket,
fészket rak válluk a kék fényű azúrnak.
A hegyek homlokán csillagok tanyáznak,
hol jégsapkákat ölel a melegvérű tudat,
halántékukon bősz fagyszelek csatáznak,
mégsem hallatják dermedt jajszavukat.
Csak állnak elszántan, mint az igehirdetők,
kitartásuk maga a gránitfeszület,
példát vehetnének a hajbókló törtetők,
a hegyek nem hajtják le a fejüket.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: