2018. április 8., vasárnap

Barátomnak


Barátom, kivel tizenegy év
font össze, napra nap:
lám, megtagadtál s mégse vagy boldogabb,
mélyebb szenvedő te, szomorú, szomorú.
Hogy visszalökted békülni-nyúló
minden ujjában remegő kezemet:
férfiasabb volt? Embertelenebb.

A Bölcseség kristály-keménye ez?
Magos magány? Gyémánt? Ragyognál?
Ó nem gyémánt, csak megfagyott sár,
rideg göröngy - s arcomba verted.

Hogy mondjam most, hogy ne szégyelljed:
nem magamért békültem, én
a megsértett Igazságnak
tisztelegtem jobbommal akkor
s lettem: a megsértett Igazság.

Homlokom immár a nyugodt önérzet,
alázatom is már önérzet
s majd jönnek még napok, amidőn sirató-kedvemhez
megkereslek barátom, mint távoli utast,
kinek alakját s hírét is ellepték az évek
s nem te leszel az már, a közös ifjúság! s tán fájni fog,
hogy gyérül a lélek, siratásomban is egyre gyérül a lélek...

Fenyő László

Nincsenek megjegyzések: