2017. február 26., vasárnap

Tükrünk, tükrünk...



Mint a néma sejtés, szendereg a táj,
lábujjhegyen jár odakünn a szél is,
s bár húsába a tél tíz körmével váj,
álmokat sző mégis.

Míg mi, szélütött, dölyfös alvajárók,
egyre csak sötéthez szoktatjuk szemünk,
s míg sorséjünk szövi fölénk a hálót,
álmodni se merünk.



Ébredés idején az új nap kétes örömmel tölti el a szobát; csöppnyi remény, hogy az alvás és ébrenlét vonzó bizonytalanságát még elnyújthatjuk az álmodó képzelet félig alvása és a megvalósult képzelet félébrenléte között.

Simó Sándor

Egyedül



Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.

Idebent megállt az idő.
S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szivemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szivemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől húnyt szemem újra kigyúl,
újra kigyul egész életem
megindul
feléd.

Reichard Piroska

Óda a bűnhöz



Elbizott erény! hizelegve gyávább
s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet néked
ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő csokrot
soha nem látott faju szakadékok ormán
csentem a földből
vakmerő kézzel,veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös hunyort, s örökös virágu
áloe pálmát.
Nem neked, természet öröklött büne,
szerelem, romlás buja zöld hinára:
nem gerincivó Cytherea, néked
mennyei kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
csökönyös önkény
s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládájat teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték
nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
új utakat tör.
Bűn, bünnél szászor rokonabb erénnyel,
mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben ülnek,
félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
torna-olajjal!
Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!
Rontok, épitek! Zuhanó szekercéd
fénye hullócsillaga tőlem ejlik,
mert te vagy a nagy,
te vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át és
új aranymezőt kereső, te leltél
Amerikára.

Babits Mihály

Pehely



Gondolatpelyhek,
lehullva versek lesznek.
Nincs is szebb halál.

Kozák Vilma

2017. február 5., vasárnap

Eszelős hittel



Annyi lomot gyűjtöttem már össze,
visszafojtott lázzal égő semmik,
s most rám rivallva faggat mindegyik,
visszalopni tőlük vajon jössz-e?

Nem tudom. De még reméllek, várlak,
mint megmentőjét a hajótörött,
s mint lengő inga múlt s jövő között
imbolygok, ameddig meg nem látlak.

Féltelek



Ezer apró féltés szorongássá válik,
szurkálja a lelkem egész napnyugtáig.
Száz remegő szorongás aggodalmat szül,
mely szaggatja a szívbőröm kéretlenül.
Tíz aggódásért a féltés fejedelme
görcsös reszketést ad, hogy szokja az elme.
Így váltok naponta ezer apró féltést,
száz bús szorongást és tíz aggódó érzést
egyetlen tonnányi maró reszketésre,
mely hajnaltól napestig félelmem fészke.
Hisz védenélek én, megóvnálak legott,
de a napi munkádban nem lehetek ott.
Nem ülhetek válladon, s kibomló hajad,
nem lehet szememnek ünneplő pillanat.
S ha megfárad benned a tenni akarás,
én nem nyújthatok reményt, csak valaki más.
Mégis, mikor este a szemedet látom,
benne megtalálom az egész világom,
s a nappal lángragyúlt ezer féltésszikrát
kioltja bennem a megrebbenő pillád.
Bűvös menedékhangod nyugalma éltet,
s messzire űzi a nappali rémképet.
Ez erőt ad nekem, hogy fölényes legyek,
dacos, bohém, pajkos, akár egy kisgyerek,
megannyi álcsínnyel szaggatom aurád,
hogy ne tudd meg soha, mennyit gondolok Rád.

Millei Lajos

Kereslek


Árnyékomból, jaj kitörnék,
ki a messzeringó fényre,
válladon imádság lennék,
dalba bújva, éjtől félve,
elsimulnék két kezedbe'
múló csend zajára várva,
széllel szálló illat lenge
bolyhát ontaná a nyárfa,
vizek tükrén, fenn az égen,
esőcseppben, éjpaláston,
kőbe zárva, föld szívében,
szélben hajlongó fűszálon,
felhők rojtos, ringó szélén,
lélekmélyre nyelt szavakban,
partra sodró tenger mélyén,
fényt simító mozdulatban,
sziklák kopár visszhangcsendjén,
tánc parázsos ütemében,
vállakra borított kelmén,
hajnal nyíló, friss szemében,
tükrön nyugvó könnyű párán,
hol kibomló álmot vetnek,
ébredésem éjhatárán,
folyton-folyvást csak kereslek.

Nagy László

Régi seb...



Azt kérded vajon fáj e még?
Ugyan, ez csak egy régi seb,
behegedt rajta minden rég,
már az emlék sem tépi meg.

Na jó, olykor még felhasad
néhány szilánk a sok közül,
tüskésen szúr vagy lanyhatag,
nem érdekes; már régi űr

melyet már nem is foltozok,
hisz csak egy ember tépte seb…
Azt kérded vajon fáj e most?
Dehogy! Csak néha felreped.

Nagy Ilona

Nincskereső



Világom álma, kedves ismeretlen,
vajon most macskalépted merre járhat?
Tartasz-e épp most lágy, szirom kezedben
virágot, napfényt, zöld, szerelmes ágat?

Vajon szemednek huncut lángolása
kit éget porrá épp e pillanatban?
Én úgy irigylem, bárki más ne lássa,
pedig, hitemre; épp hogy megmaradtam.

A hangod is, a csilló gyöngy beszéded
még itt szalad, még itt remeg az ajkad,
a nyári este éppen így becézett
ahogy megült a vállamon, s terajtad,

gerincemen még föl, alá szaladgál
az elfelejtett vágyak ébredése,
a csend mögött örök dalom maradtál,
és nem felejtem halkuló zenéd se,

s bár ködvalómban rád találni félek,
ezernyi részlet játszik újra bennem.
Jó volna tudni, merre fúj az élet,
te macskaléptű, kedves ismeretlen.

Hepp Béla

Kézbesítetlenül



Tenyérnyi sziget voltál.
Villanásnyi szőke ragyogás
csillagszórók szikrái helyett.
Tekintetedben úgy virult az élet,
hogy szégyenkezve torpant meg
az utcasarkon tétován kerengő halál.
Két ölelés között apád szívében
háromszázhatvanöt napra lelt otthont
a határokon átívelő szeretet.

Az elbukdácsolt évek nyomán
viharrá duzzadtak a vétkek és
széthullottak a lélekbe épített fészkek.
Most képzeletbeli harangjátékot kongatnak
a januári égbolt felé emelkedő sóhajok.
Már csak harag és büszkeség ereje
visz előre egy-egy lépést – minden percben
közelebb a távol. Az elmulasztott érintések
sikoltva visszhangoznak a szövetek között,
az erekben felgyorsul a zubogás.

Olykor kígyómarásként fáj a csend.
Kívül maradva tolonganak a várakozó évek,
sorszámot kér a kegyelem.
Bűn és bűnhődés között a büszke öntudat
félelemből hófehér fejfát farag.
A gyökerek legalsó létrafokán áll a hiány,
elnehezedő súlya alatt reccsen a könyörtelen
és visszafordíthatatlan elmúlás.
Kendőzetlen megvetésben nyomorog
a meg nem értettség, s két világ között
lázasan szűköl a tehetetlen szándék.

Ki mondja meg, vezet-e feléd még út,
s épül-e hozzád híd a megkövült könnyekből?
Az ünnep harminc gyertyalángjában
gyermeki boldog emlékekkel
lobog együtt a gúzsba kötött jelen.
Benne elhallgatott kérdések és vádak,
az ölelések mégis visszavárnak
mindhalálig, kézbesítetlenül.

Arany-Tóth Katalin