1
Mélán
ásít az éjszaka szája,
már
pislog a város, alszik a tér,
a
parkbéli fák levélruhája
meglibben
olykor, ha sóhajt a szél.
Forró
aszfaltra hever a harmat,
kábán
hűti
a kerekek nyomát,
pár
elkésett zaj most lel nyugalmat,
békésen
áldva a csend templomát.
Millió
álom útjára készül,
kiröppennek
mind az ablakokon,
éber
törtetés ringássá szépül,
s
ábrándok ülnek a paplanokon.
A
fáradt elmék hívták vendégül,
hogy
hunyjanak, míg az éj eloson .
2
Zsibongó
testnek édes az álom,
mint
hűs
menedék
az űzött vadnak,
csitul
a szívverés, alvó szájon
távozik
gőze
a hajhász napnak.
A
zsarnok Holnap letette kardját,
duzzogva
gubbaszt fényeket várva,
haraggal
lesi a csodák halmát,
hol
a lehetőség sosincs zárva.
Hol
szárnyak nélkül repül az ember,
s
átléphetjük a legnagyobb szirtet,
egy
kiskanálban elfér a tenger,
s
a kapzsiság mély megbánást hirdet.
Hol
a harag szólni többé nem mer,
mert
megértés fogja kezeinket.
3
Vízszintes
rendje e hajcsár létnek,
kis
sziget az életóceánon,
s
élét vesszük a kimerülésnek,
ha
e szigeten felejt az álom.
Nyúzott
testünk majd erőtől duzzad,
s
erünkben vígan lubickol a vér,
jöhet
az új harc, jöhet egy új nap,
mígnem
a tettvágy újra elalél.
Körforgás
ez, éltünk körforgása,
rút
sorsunk mellé áldásként kaptuk,
a
nagy természet parányi mása,
megújulás
a teremtő apjuk.
S
ha erőnk
elhagy, apad forrása,
a
nyüzsgést újfent vízszintbe rakjuk.
4
Csiklandó
fénnyel ér el a hajnal,
a
sötétség leple foszlóban már,
egyezkedünk
az ébresztő zajjal,
de
nincs menekvés, a szolgálat vár.
Szolgálnunk
kell otthont és családot,
vállunkon
cipelni ezernyi bajt,
mosolyplédet,
megértéspalástot
öltünk
hát magunkra, s hisszük, kitart.
Kitart
a gyárban, hol izzik a lég,
és
árgus szemek figyelik léptünk,
ha
nem hozunk hasznot, eljön a vég,
s
kirúgnak jaj, mert nem értük éltünk.
Álságos
világ, hát ott fenn, az ég
kékjében
nekünk sose lesz részünk?
5
Gyűlnek a számlák, a rezsi magas,
pillangólétünk
pókháló foglya,
az
ígért kenyéren vajunk avas,
s
gyomrunk egyre csak húsért nyafogna.
Eladtuk
bérért fiatalságunk,
jövőnk zálogán a múltunk csámcsog,
reszkető vággyal csodára várunk,
s
hitünket folyvást érik a gáncsok.
Nehéz
ölelni, béklyóban a kar,
az
ígéretek hamisan szólnak,
szerény
szívünk megélhetést akar,
új
dalárdát, kik nem csak dalolnak.
Könnyebben
éljen a dolgos magyar,
s
láncot azoknak, akik rabolnak.
6
A
keserveknek legyen már vége,
hogy
élhessünk mi is szebb napokat,
bús
dolgozónak fessen a bére
az
életégboltján csillagokat.
A
teret, utcát senki ne lakja,
az
ember feje fölé fedél kell,
kolduló
sorsok görnyedt alakja
ölelkezzen
össze a reménnyel.
Betegen
élők,
öregek,
árvák,
a
törődés vesse meg ágyatok,
munkába
menők,
reggel a járdák
simogatva
áldják meg lábatok,
s
az életösvényt, ha nem kaszálják,
kinőhet nektek is a szárnyatok.
7
Mondják,
hogy rongyos, azt is, hogy tépett,
s
mint lenge, lágy szellő csak elsuhan,
lelkünk
szép tüze hevülve véd meg,
de
hamuként végzi az alkuban.
Ezernyi
arcát rettegjük, féljük,
és
dorombolunk, hogyha simogat,
a
napjainkat mégis úgy éljük,
hogy
elhisszük, tengernyit tartogat.
S
ha jő
az alkony, szemünket
tárjuk,
hisz
azt nézzük, amit még sohasem,
lélekszirmunkat
lehullni látjuk,
ám
magját már ültetik odafenn.
Körforgó
Élet, mi is itt jártunk,
millió
kalász közt, egy búzaszem.
Millei
Lajos