2017. június 4., vasárnap

Naponta föltámasztalak



Tudom, megígértem, nem siratlak majd,
s hogy szívemre tűzve visellek ékül,
hogy nem szidom meg a halált, a tolvajt,
mert múltunkért a jövőt kérte bérül.

De látod? Lelkem, e tépázott madár,
parancsot szegve minduntalan lázad,
nem hiszi halálod, ő még visszavár,
ha engesztelném is, feldúltan támad.

Hagyom hát. Higgye csak, hogy élsz még, várjon,
míg könnyezve a kéklő éjbe mélyed,
nem porlad emléked a síri ágyon,
hisz lelkem hite életben tart téged.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

A "Nélküled" és a "Naponta föltámasztalak" című versekhez:

Kedves Daniela, nem tudom, ki hogyan ítéli meg munkásságodat,
de egyben egészen bizonyos vagyok: akiben egy csöpp érzelem
is van, nem megy el pozitív érzések nélkül e versek mellett.
Számomra katartikus élményt jelentett olvasásuk.
Talán Szabolcska Mihály az egyetlen olyan magyar költő, aki
hozzád hasonló módon gondolkodva csiszolgatja gyémánttá égő
szenvedésből született gondolatait a lelki kín hulló könnyei
által... csak Te ezzel sokkal közelebb kerültél a lelkemhez.

Örülök, hogy egy megfoghatatlanul páratlan élményt élhettem
át Neked köszönhetően.

Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Mindig elérzékenyülök, amikor az itt hagyott lélekhangoddal találkozom, kedves Barátom. Köszönöm az éveken át tartó hűségedet, a szeretettel átitatott szóöleléseidet. Jólesik látni, hogy valamikor felemeltél, és azóta még sosem fáradt el a karod. Ölellek érte végtelen, őszinte szeretettel!

Dana