2017. június 4., vasárnap

Naponta föltámasztalak



Tudom, megígértem, nem siratlak majd,
s hogy szívemre tűzve visellek ékül,
hogy nem szidom meg a halált, a tolvajt,
mert múltunkért a jövőt kérte bérül.

De látod? Lelkem, e tépázott madár,
parancsot szegve minduntalan lázad,
nem hiszi halálod, ő még visszavár,
ha engesztelném is, feldúltan támad.

Hagyom hát. Higgye csak, hogy élsz még, várjon,
míg könnyezve a kéklő éjbe mélyed,
nem porlad emléked a síri ágyon,
hisz lelkem hite életben tart téged.

Maradj



Remélni önzetlen szerelmet kár volt,
hiszen a múlt fölötted sem ér át,
el sohasem érheted a távolt,
csak cipeled álmaid martalékát,

minden ellépett lépés újat ámít,
hűlt nyomába hiába erednél,
minden csak a semmibe irányít,
hol már régi önmagad sem lehetnél,

hát maradj versek nélkül néma, szótlan,
fénylő nap nélkül didergő árnyék,
hová a múlt lélekig valótlan
álmodása, hangtalan visszajár még.

Nagy László



Bűnös, gyönyörű titok. A remény! ...Nem tudta még, hogy kétarcú szajha. Nem tudta még, hogy ami segít elviselni - az fönntartani is segít az elviselhetetlent.

Galgóczi Erzsébet

Lehorgonyozva



Zöld bársony terült a barna rögökre,
friss pázsit fedi már sorsunk hantjait,
megmaradunk mi egymásnak örökre,
hisz közös víz mossa lelkünk partjait.

Kis papírhajónk már túlélt száz vihart,
hitünk űzött el fekete felleget,
a hullámok hátán fel-feltűnt a part,
s a zord való az álmunknak engedett.

Májusunk szele lágy vizekre terelt,
hol napsugár fürdött a kéklő habon,
dacvitorlánkra a jövőnk rálehelt,
s mi partot értünk a papírtutajon.

Együtt vergődtünk közös evezővel,
társra lelt lélek bírja azt erővel.

Millei Lajos

Elágazás




Úgy megyünk el egymás mellett,
miként a sínek ágaznak el.
Talpfák közt bolyong a sorsunk
– sóhajomra sóhajod felel.

Lassan szokom meg a hiányt
– a csöndbe még megkapaszkodom.
Holt álmokkal ölelkezem,
de csókjuktól fázom már nagyon.

Arany-Tóth Katalin

Csillagpor



Nem nagy ügy.
Ha jó messze kinyújtom
a fejem fölé a bal karom,
ujjhegyem átér a vén Tejúton,
és lángot fog egy árva csillagon,

apró tüzet, éppen csak hogy éget,
két ujjam közé feszül, remeg,
otthonául a végtelenséget
tudja, és persze nem érti meg

miért is akarnám csak magamnak
álmok és szerelmek hímporát,
s a csillagok mind összeszaladnak:
- Engedd el, ne kínozd így tovább,

itt van jól, hogyha valaki holnap
felnéz az égre, hogy keresse
mit mondjunk? Jöttél és megraboltad,
mert úgy éreztél tegnap este? -

S én engedem,
és az ujjhegyemre
vérszínű hajnal fénye fut;
bezárt tenyeremben fáj a csendje,
ahogy egy csepp fény fájni tud.

Hepp Béla