2017. április 30., vasárnap

Nélküled




Hűvös a ház. Hiányod faltól falig
nyújtózik, akár a sűrű árnyék.
Elvonszolom magam az ablakig,
s e halott csöndben, mintha csodát várnék.

Könnyes az est is. Panaszolni kerget
az orv magány, mely rám les mindenütt.
Nézd, lelkem is halkan sírni kezdett,
majd reád várva a küszöbre feküdt.

Fázom. Ez a régi, meghitt kis szoba
most egyre szoktat a zord hideghez,
s e megdermedt csöndben, én ostoba,
egyre csak várom, hogy szólj a szívemhez.

Álmodj



Nézd, idehullnak az utcai fények,
az ablaküvegről est színe csordul,
lehajtja fejét a kinti ígéret,
a csillagos ég ajtója nyikordul.

Fürge kezek ontják föléd az álmot,
és halk mutató vonszolja az órát,
nem kell a szépet újból kitalálnod,
az éji zenész már húzza vonóját,

Fiastyúk halkan pengeti a lantot,
kinyílnak sorban mind az égi kották,
nem kell a kórus, csak csendben akarnod,
s az éj fátyoltánca lengén borul rád,

a végtelen zenél Isten tenyerén,
a hangjegyek fényét halomba hordták,
és a halovány violinkulcs helyén,
ringató szép ének bont új vitorlát.

Halk dalba borul körötted a csillag,
szempilládon csuda nászát keringi,
a mindenség fénylő ajtói nyílnak,
álmoddal a sodró éjt telehinti.

Nagy László



A vágyakozás őre az elfojtás.

Nikodém Vanda

Eggyé olvadtunk



Már a szó sem kell, elég a tudat,
hogy estére mellém ér a lelked,
s a lepkeléttől komor hangulat
feléledve, új álmokat kerget.

A kezed sem kell, bőröd bársonyát
örökre beitta már a bőröm,
érintésed bizsergő mámorát
én az idők végeztéig őrzöm.

Sorsunk bús, szirten élő akarat,
melyet a tisztesség vésett kőbe,
utunk pár megkövesült pillanat,
állunk rajta, nem megyünk előre.

Mégis ölel az Élet részegen,
hisz vagy nekem, s én érted létezem.

Millei Lajos

Könnyű, fehér



Selyemvirágok szirmaiba zárlak,
hogy a jelenben örökké megmaradj.
Mielőtt a csöndek szélén hagynálak,
fejem alá puha, fehér párnát rakj:
édes álom ringasson, míg reám fagy
a sosem volt, édes gyönyör.
A hiány, így majd nem gyötör.

Ha majd a semmiből újra ébredek,
köntösöm is könnyű, hófehér legyen.
Belé bújva majd magamba rejtelek:
zsebemben nyugvó nélküled-tenyerem
barázdái mozdulatlan-szelíden
őriznek álmot, illatot,
mit az éj utánad hagyott.

Arany-Tóth Katalin

Még álmodok



Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam – bármi’ szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól –
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned – magamban sem hiszek.

Még álmodok… mint annyi más,
ez olyan „élni fáj” dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.

Hepp Béla