2017. március 25., szombat

Csöndfüggönyöm mögül



Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz? 

Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kedves Daniela, nagyon mélyen megérintett a versed,
kár, hogy nem rendelkezek olyan adottsággal mellyel
képes lennék igazából ki is fejezni, amit mondani
szeretnék... de csodás.

Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Kedves Barátom, ugyanolyan bajban vagyok én magam is, hiszen szavakkal nem tudom kifejezni, mekkora öröm találkozni az itt hagyott lélekhangoddal. Az évek során ez az érzés mit sem változott... szívből köszönlek.

Szeretettel: Daniela