2017. március 25., szombat

Csöndfüggönyöm mögül



Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz? 

Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?

Még álmodok




Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam – bármi’ szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól –
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned – magamban sem hiszek.

Még álmodok… mint annyi más,
ez olyan „élni fáj” dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.

Hepp Béla