2017. február 26., vasárnap

Tükrünk, tükrünk...



Mint a néma sejtés, szendereg a táj,
lábujjhegyen jár odakünn a szél is,
s bár húsába a tél tíz körmével váj,
álmokat sző mégis.

Míg mi, szélütött, dölyfös alvajárók,
egyre csak sötéthez szoktatjuk szemünk,
s míg sorséjünk szövi fölénk a hálót,
álmodni se merünk.

Nincsenek megjegyzések: