2017. január 3., kedd

Eleven börtönben



Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bujtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítnek:
eleven börtönömben fulladok.

Minden fojtogat engem - fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak, és háztető és
fojtogat a sulyos mennyboltozat.
Közeli csillagok bosszantják
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam
elől a friss levegőt.

Oh, elátkozott szellem vagyok én! Szenvedő
szellem, szűk kancsóba zárva, szűk
kancsóba zárva: mély tó
fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg börtönöm
robbanó födelét? Oh, ha
kinyilna! ha kiszakadhatnék fáklyás
hajam süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegőtengert, s roppant tagjaim
kinyujtva: mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött, mig Isten
áldott tenyerét elérve: szétömlenék
a Végtelenben!

Török Sophie

Nincsenek megjegyzések: