2017. január 16., hétfő

A Káprázat nyomában



Ma átgázolva a földi bajokon,
a valaha volt kezdetet idézem,
s túl sorsfolyókon, léttorkolatokon,
bénult halálon, gránittömb-vidéken,
túl szövevényeken, s rögeszméken túl,
keskeny időhúron préselve magam,
meglátom végre, hogy élő lánggá gyúl
angyali lényed, amelyre nincs szavam.

Szájtátva állok. Ó, hiszen most látom,
hogy záporodtól üdültek a mezők,
hogy lombos homályként kúsztál a fákon,
s benned hűsöltek az odaérkezők,
bimbózó virág voltál föveny-aljon,
szívtisztások gyepén zöldülő remény,
szent vágytavakba megmártózó alkony,
eltökélt ritmus az élők szíverén.

Ó, már nem is tudom, meddig álltam így,
de emlékszem, hogy vidáman kiáltva,
egy létrára másztam, föl a válladig,
hol lánghajamat friss szeled zilálta,
és ott ujjongtam, ujjongtam repesve:
" A remény, a hitszirt, a tiszta mennybolt,
a szótlan szem, mely lelkek titkát leste,
ez a mindenség az Édesapám volt!"

Nincsenek megjegyzések: