2016. december 29., csütörtök

Áldalak érte




A rád gondolás ma úgy jár át,
mint hűs huzat a házat,
dacom letépte álruháját,
nézd, csupa alázat,

és lásd, bálványozó könny pereg
lelkem ablakából,
míg összeraklak újra meleg
emlékek anyagából. 

Nincs haragárny, nem dúlja lelkem
az ostoba gyermekláz,
mélyéből buzgó hála serken,
s az végre egyberáz.

Hiszen csakugyan megértettem,
(s megérte bíz’ várni...),
csak azért engedted el kezem,
hogy magam tudjak járni.




A legszebb álmok nem múlhatnak el.
A legszebb álmom mindig Te leszel.
Bár eltelt azóta sok-sok nyár
Szívemben élsz, vigyázok Rád...
A legszebb álom pillanat csupán.
És nincs több az Egyetlen után.

Káli László









A beletörődés nem azt jelenti, hogy elfogadtad a megváltoztathatatlant, csak azt, hogy megtanultál együtt élni vele.

Csontos Márta

Számvetés



Ma csendes este van, kézen fogtam magam,
és átballagtunk együtt az életemen,
felhők leheltek körénk könnyű álmokat,
míg tűnődtünk vajon a csillag mit üzen.

Magunkra húztuk az éj kopott kabátját,
ó, mi végigkoldultunk már hány életet,
ringattuk néha nyűtt szívünkön a bárkát,
együtt tapostunk utat, mezsgyét, felleget,

és együtt örültünk gyermekönfeledten,
ha találkoztunk rég elhagyott nyomunkkal,
itt tegnap jártunk, és mégis ismeretlen,
kibomlott új fényt ölelve a megunt dal,

megkarcolt fényképek szép tüzéből éltünk,
néha idehallott lopva minden zene,
szívünkön - ha sajgott - új inget cseréltünk,
és ünnepünk terme táncoddal lett tele.

Hosszú séta volt min elkísértem magam,
és a pillanatok résein áthozom
minden ki nem mondott, éjberejtett szavam,
s ha kérdik: te voltál legszebb karácsonyom.

Nagy László

Tüzet vinnék



Olykor visszatér egy boldog emlék,
s azt, hogy velem történt, elhiszem.
Képzeletben ma is úgy ragyognék,
mintha nem fakulna semmi sem.

Olykor megállok az utcazajban
- menedéknyi lélegzet a csönd.
Míg keresni vágyom tűnt oltalmam,
szél sodorja elém a közönyt.

Olykor sóvárogja árva lelkem
az éjbe tűnt, szárnyaló időt.
Vinném tüzét szoros ölelésben
- megtartanám önmagam előtt.

Olykor megszólít az ismeretlen:
szép szavakba zárja vigaszát,
s míg a jót szomjazom száműzötten,
fény ragyog egy messzi úton át.

Arany-Tóth Katalin

A széllel érkezem



Ma nálad jártam álmomban,
a kapuban álltunk tán,
a Hold szikrát csalt az arcodra,
és az átsejlő ruhán
felkúszott a válladra,
hogy fényt csókoljon álladra.

A bőröd selymét akartam,
szívem esztelenül vert,
míg Te öleltél az avarban,
zihált mögöttünk a kert,
s megleste két mókus is,
hogy a vágy olykor koldul is.

Ó, jársz-e még a fák között
szelíd őzek lábnyomán,
az érzés, mely hozzád költözött,
mondd, még most sem halovány?
S hívsz-e még sok éjen át,
hogy csillaghullást éljek át?

A szemed tüze bennem ég,
ha emléked simogat,
jaj, szánom-bánom már réges-rég
jövőmet és múltamat.
A szél visz majd hozzád el,
és körbeleng, míg lélegzel.

Millei Lajos

Voltál...




Ma kicsit pihézett a hó,
megmutatta, hogy létezik,
a levegő szürke és fakó,
sétálni mégis jólesik.

Lézeng a csend a fák alatt,
fagyosan roppan a kavics
- bizony már rég nem láttalak,
s talán az emlék is hamis,

mégis szívemben hordozom
mindazt, mi még megmaradt,
s ünnepi dísszé foltozom,
hogy voltál és én vártalak.

Nagy Ilona

Talántalan



Úgy folyt körbe, mint a tánc a lábad.
Tested karomban ringó ütemén
súgni hoztad a messzi fákat,
és együtt lassultunk, te meg én,

és beleolvadt a dallamokba
a részegre szédült nyári nap,
belül mindkettőnk eldobogta
amit a szétszórt pillanat
megélni vágyott... és mégse szálltak
körénk lepkék, se csillagok,
lassultunk, és a csend dalának
szikrája elhalt, ránk fagyott.

Ma minden dallam elém idézett.
Gyomromban álmok játéka; emlék,
ha ott tudhatnálak, teérted
a talántalanba is visszamennék.

Hepp Béla

2016. december 3., szombat

Acélos bizonyossággal




December három. Az Idő megáll,
gyászba borul a sápadt téli ég,
hetvenkilenc év fanyar füstje száll,
s belenyuvad az egész délvidék.

A sínek mentén fakó, ködös fény
támolyog árván. Valamit keres.
Lüktetni kezd a szilárd, tömör fém,
fölötte már a múlt szárnya verdes. 

Egyre csak rí, panaszos jajszavát
tördeli-hordja a dermesztő szél,
bejár minden árnyéklakta tanyát,
s mindenkinek Rólad, Rólad beszél.

Égő lángként gyötri, marja mellét
a hetvenkilenc éves szégyenfolt.
Koholmány! - szajkózza. Mesebeszéd!
Nem önkezű halál, baleset volt!

Én nem tudtam



Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

József Attila



Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.

József Attila

Levegőt!



Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

József Attila

Emberiség



Óh emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,
te két milliárd párosult magány!

Láttalak sírni a folyók fagyán,
mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;
láttalak ölni, halni s mint nem éltet,
tündökölni nagy egyházak falán.

Hegyen láttalak és lapulni ólnál -
szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,
megérdemled, hogy atyád a halál!

Vértelen arravársz, hogy véred ontsák
s föl-fölmutat a társuló bolondság,
mely téged minden kínban megtalál.

József Attila