2016. október 28., péntek

A boldogság meglelhető a hazatérő fecske szárnya alatt, a gyermek gügyögésében, a kelő Nap sugarában, a szirmát bontó virágban, az első kipattant rügyben, a szellő illatában, embertársaink mosolyában, és minden kedves érintésben, de míg a „mi lett volna, ha” és a „bárcsak” között támolyog a szívünk, felismerni sosem fogjuk annak édes ízét.

Sétálós szonett



Vetkezik tovább a rozsdamarta táj,
s fák veszítenek levélnyi verseket.
Csak kövess, segíts az úton is puhán
lépni csendesen, miként a szellemek.

Gomba nő a szűzavar fölött megint,
ősz időz a suttogó füvek szelén.
És ma barna lesz a föld, ha tél legyint,
zúzmarát csikorgató fogú, de én...

…tűzre tettem el belőled oly sokat,
hogy hiába dermed itt novemberem,
mégis éri napsütés az arcomat.

Mindenünk helyett ez itt a mindenem.
Sok dolog veszett velünk, de ez maradt:
bennem égsz ma is, fogod meleg kezem.

Piro M. Péter

Holnapom



Falak mögött hallgatom
lélekhúrok dallamát.
Talpam alatt lomb-alom
zizzenése surran át.

Léptek, zajok tűnt nyomán
avar fed be múltidőt.
Átölel a tört hiány -
kínzó árnya körbenőtt.

Csöndek mélyén nyugalom.
Néhány szó egy gyűrt lapon
- hunyt szememmel ringatom.
Mosolynyi rés. Holnapom.

Arany-Tóth Katalin

Romantika



Lekéstük ó, a buszt egy este régen.
Gyalog tovább! A földes út kihalt…
Tücsök zenélt a fűben őszi dalt,
és leskelődve járt a hold az égen.

Csupán egy esti séta lett az ára,
a buszdolog továbbra nem gyötört,
reméltem, összejön ma tán a flört,
ha kapható a lány romantikára!

A partra ülve összeforrt a szánk,
kezem beszélt, a teste volt a téma.
Ajánlva Ég kegyébe, szórta ránk
kamilla, s menta illatát a széna.
Eszembe jut ma is szerelme néha,
örök pecsétet égetett a láng.

Szilágyi Ferenc Hubart

Hull a csillag...



Jaj, mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol már senki semmit se keresne,
csak árnyak lépnek át az árnyakon,

hol szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s koromba hull az esti „élnikék”,
és vágyfullasztó sóhajokba haltan
csak semmiket visz messzi, messzi, szét,

és hull a csillag, hull az égi pernye,
s a nincstelenség- fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.

Nagy Ilona

Ön-ző



Kérlek, keress, hogy végre rám találjon
minden elrontott, fájó tévedésem,
minden elmosott, elfelejtett lábnyom,
elhalt ütem egyszervolt érverésen,

kérlek, keress, hogy áthalljam a csenden
morzsákra hulló, üszkös korholásom,
a titkaim is megszakadtak bennem,
és némaság fagy át a szóvarázson,

kérlek, keress, hogy újra érinthessem
árnyékaid, s az ujjaimra fonjam
kis kínjaim, hogy újra megszülessen
 a fájdalom; most nem találom, hol van,

kérlek keress, hogy érezzem, vagyok még,
tebenned újra úgy, úgy felragyognék.

Hepp Béla

2016. október 23., vasárnap

Életre hívom




Lelkem falához harangnyelv ütődik,
lankadt véremben hálatűz ropog,
lángja fölszökik, föl a felhőkig,
hol az idő szárnyán hatvan év forog.

Visszamegyek oda, ahol vad kezek
tépték szerteszét nemzetem hitét,
hol az eszméknek dárdát szegeztek,
hol muszkaféreg rágta hazám szívét.

Ott vagyok épp, hol előbb nagyon halkan,
majd búgó hangon fülembe nyögik,
hogy ma, e gyilkos ólomviharban,
a „szabadság” szó hős vérrel íródik.

Fanyar lőporfüst fojtogat még mindig,
de kedvem támad felkiáltani:
népem ajkát hogyha csendre intik,
belereccsennek a világ bordái.

Minden bitorlónak ma azt üzenem,
e szent földön, aki vet, az arat,
itt börtönfalat bont a türelem,
mert örökkön győz a magyar akarat.

2016. október 19., szerda

Üres zsebbel szívgazdagon



Ha nincstelennek képzelnéd magad,
mert nyomor-zárdádból nem vezet ki út,
jusson eszedbe, hogy az a gazdagabb,
aki másnak egy morzsát adni tud.

Kotord bátran lélekzsebed mélyét,
s ha az alján némi szóarany csereg,
tudd, hogy olyan áldás ez, olyan érték,
melyért ezren cserélnének veled.



Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap, hogy kiszáll a szerelő, zseblámpával aláhajol, és megcsinálja. Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak: lejön a kóc, a szigszalag, és minden rohad a kő alatt, hiába.

Tóth Krisztina

Hírhozó



Áttört a kormos éjszakákon,
rajt' lassú léptű nagykabát,
elkerült árkot és halált,
nem zúzta össze semmi járom;
s engem, engem meg nem talált,

hosszú szárnyán a hajnal hozta,
kibontva mind a fényeket
az álmok csendes lénye lett,
önmagában ártatlan, tiszta;
s nem ért hozzám a képzelet,

és úton volt a déli Napban,
vagy zápor szürke, ostoba,
kérlelhetetlen ostora
hajtotta tovább nyughatatlan;
nem ért az ajtómig soha,

és jött homályos alkonyokban,
árnyékok törte lépteit
tartva, hogy engem felderít,
hogy újra élnem számos ok van
mint bárkinek, aki benne hitt;
hogy lesz még szebb, lesz jobb egyszer itt.

Hepp Béla

Magam sem értem...



Magam sem értem hogy történhetett.
Több mint húsz évet éltem
és nem vettem példát a virágoktól,
kik szép fejük engedelmesen hajtják le annak kezébe
aki értük nyúl.
És a búzakalászoktól sem,
kik érett, koronás fejük nyugodtan hajtják meg a sarló előtt,
mert tudják a rendeltetésük.
Csak a csillagokat néztem,
kik gőgösen, érintetlen fénylenek az égen
külön-külön
és ha lehullnak
nem teljesedésük, haláluk az.
A csillagokat néztem
s úgy maradtam itt
mint egy csillag
magányosan.

Szenes Erzsi

Rendezgetem magam



Ismerkedem az ősz meleg szagával,
rozsdája őrzi a nyár tüzes malasztját,
engem pár pocsék vers ránt csak magával,
a nagy "költeményt" ujjaim még halasztják.

Ha visszaolvasom, úgy tűnik éltem,
a vak sorok közt szemed mindig fellobog,
meg úgysem mutatják, hogy mennyit értem,
csak papír, összegyűröd, és eldobod.

Koldus a vers, igazi arca sincsen,
elnyűtt szókabátját is csak én foltozom,
arra sem elég, hogy átmelegítsen,
árva gomblyuk sem díszeleg a verssoron,

hová színes virágként tűzhetnélek,
s csak én tudhatnám mögötte mi is lapul,
törékeny porcelánfodor a lélek,
ismeretlen színeket csak az ősz tanul.

Nagy László

tudnod kell



Kétségbeesés
erdejében sosem volt
kitaposott út.

Kozák Vilma

2016. október 7., péntek

Elbúcsúztam


Ma a kövek alatt is meg-megnéztem,
kerestem a tovatűnt nyár melegét.
A szél meg se rezzent. Ájult békében
kémleltem az eget. A kék szeme élt.

Felpipiskedtem búcsúcsókot adni,
s ő visszacsókolt. Íze szinte szédít.
Míg hagyom a fényt ajkamra tapadni,
édes csókjában új reménymag érik.
 
Körülnéz és látja, hogy csakugyan sártenger van körülötte... de tudja, hogy ki fog evickélni belőle, mert nincs olyan sok sár, hogy fel ne száradjon egyszer, ha a nap soká süt rá... és a legnehezebb őszi felhő is kiürül egyszer, ha nem hamarább, jövő tavasszal... és ez is el fog múlni... minden, minden... és akkor olyan szépség következik, amire nem is gondoltam, mert jön az emlékezés: az ember csak azért él, hogy emlékezhessék: arra, ami volt, a legnagyobb fájdalom is belehull az emlékek kincstárába és kap egy nagy fiókot, telehordva apróságokkal, s az ember aztán, ha ebbe belenéz, a szalagokról és tövisekről szépen felszedegeti az emlékeket...

Móricz Zsigmond
 

Őszi (v)illanás



Tarka színekbe öltöztek az ágak,
a levelek rozsda-táncot járnak.
Mint farsangkor a búcsúzó február,
a szeptember is új kapuban áll.
Átlép küszöbén a borérlelő ősz,
és napról napra hűs széllel időz.
Vállunkra rakja az ünnepek terhét:
csizma, kabát üres zsebtől nem véd.
A hiány szívedtől szívemig árad.
Ne keresd nyomát a boldogságnak!
Elillant az a nyári napsugárral,
nem őrzi más, csak csöndes madárdal.
A lombok hulló levelei között
egy elrejtett fészekbe költözött
a könnyű sétákba rejtett kacagás,
a kristályvizű patakcsobogás.
A lepkék távolodó tarka szárnya
összebújó lépteinkbe zárta
a nyár ezerszínű rózsaillatát.
Csak emlékké vált varázs ölel át.
Ősz van. Ködbe simul a volt-pillanat,
de szépsége a szívemben marad.

Arany-Tóth Katalin

Ölelkezés az ősszel



,,Kóbor, szabad üvöltés az élet",
de néha, ha csend van,
én akkor se félek.
Túlél majd család, rokon és barát,
kiknek elloptam egy-egy
boldog pillanatát.
A keringőző élet fájó lábú tánca
pezsdíti vérem,
s pár kapcsolat románca
ad erőt, hogy tűrjem a magányt,
és a könnyező lelkem,
az emlékek kendőjével
néha megtöröljem.
Úgy vágytam a fényre,
a felhők közt villanó, vakító kékre,
s ha néha bánat takarta is a Napot,
azért még élek.
Azért még itt vagyok!
Viráglelkem azért is dalol,
meghallják még talán,
és felismerik valahol.
Nem vetem szememet vásári csodákra,
illanó reményekre,
hazug keresztfákra:
én a tiszta forrás után vágyom,
mely elrejtve pihen meg,
a vérző gondolatágyon.
Hamarosan megint ősz van.
Fáradó szememen köd, előtte pára,
az elmúlás rásóhajt e szertelen
világra,
de nem fáj, mert átsejlik e párán
a hívó végtelenség,
a végesség határán.

Millei Lajos

Nyárbúcsú



Láttam ahogy indul, de még visszaint,
mosolyától pirosabb lett a pad,
vállán általvetett hosszú ujjú ing
jelezte felém, tovább nem marad.

Míg elsétált, a kitaposott nyomon
sovány melegét húzta a gyepen,
és fülembe súgta, jön majd a rokon
- hogy bánatomból csöppnyit elvegyen.

Úgy ment, mint nincstelen, se zsák, se csomag,
körötte szelet dúdoltak a fák,
s fáradt nyomait csókolták az utak
ahogy múlttá lépett a semmin át.

Nagy Ilona

avaros




Ti járdaszélen zörgő barna foltok,
százezernyi színe vesztett nyári nap,
már nem remegtek álmot, nem daloltok
árnyakat az égi kék mezők alatt,

őszi hantjaim, halomba hord a csönd,
némaságotokba zárva lelkemet
őrzitek a lassan barnuló közönyt,
míg a visszavonhatatlan eltemet.

Hepp Béla