2016. szeptember 4., vasárnap

Mily kevés a szó



A liget alszik. Csöndesen szuszog
az ágak közt a langyos nyári szél,
s minden ágról édes béke csurog
séddé dagadva járdánk szélinél.

A Hold méze ablakon belebben,
habos selyme a falakra vetül,
lágy csipkét horgol, majd rezzenetlen
az álmos szobám sarkába leül.

Tollamért nyúlok. Mint aki fényt csen,
ezt a szent idillt versbe önteném,
de már az első betűnél érzem,
égi varázshoz földi szó szegény.

Esztergomi nyár



Napszálltakor a soktornyú város
sok tornya fülel,
míg dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm nyolcat üt el,
s hogy ércnyelvével a langy nyáresti
levegőbe vág:
a többi harang is utána ereszti
testvéri szavát.
Testvéri zsolozsma légnek lebben
mint lágy pihetoll
s elenyésztén is szava a lelkekben
tovább zsinatol.
Ó, bárha e szó lelkembe szántva
- mint drága magot
fölszántott rög betakar magába -:
foganna meg ott!
De nem fogan ott meg semmi édes,
csupán ami fáj -
te se válthatsz már meg, békességes
esztergomi nyár!
Ernyesztőm vagy, pedig erjesztőmnek
reméltelek én -
ó, adj te hitet, Költőm, az Előhegy
puha rejtekén,
ó, küldj te vigaszt a völgyi jajokra,
hegyi jóbarát,
ki által az Úr ama csipkebokra
újítja szavát,
kiben égi zenévé enyhül az égés,
dallá, ami fáj,
nyelved ha megoldja e zengő, békés
esztergomi táj!
Én állok a hang-hálóba bogozva
a Várhegy alatt,
de bánatomat nem visszhangozza
rokon indulat:
tört énekem a tömör ércengésbe
bele nem vegyül,
vagyok utcaszögelletek árva zenésze
testvértelenül,
ki már nem dalnoki büszke bérért
(amiként elébb):
csak elébe lökött keserű kenyérért
nyüvi hangszerét;
s ha visszasohajtja a hangszer lelke
a jobb napokat:
szeme már alamizsnát fürkész szerte,
s gyér ablakokat,
honnan csupa rézpénz hullong, és ő
liheg és zihál -
mert érzi: veszendő lelkét késő
megmenteni már!
Te se váltod meg, tömjénszagu város,
esztergomi est, -
ha dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm zengeni kezd.

Rédey Tivadar



A világ, az élet olyan szépségei tárulnak eléd, miután megjártad a poklot, mint a felhők, virágos mezők, melyeket addig természetes létezőnek vettél, de most örülsz, hogy újra felfedezheted őket.

Nikodém Vanda


A szépséghez



Boldog a pogány, aki istenét
Foghatja kézzel, s barna, mély szemét,
Az irgalmast, imádja festett képnek,
S hol kőíveknek alszik titkos árnya,
Mondott szavakban hő lelkét kitárja:
De jaj minékünk, igazhitü népnek!

Ki képed fesse, hol az az ecset?
Hol az a templom, pagoda, mecset
Hol titkos neved elsughatja ajkunk,
Hol lelked őrzi ősi tekercs-írás,
Hol keblünkből kiszakadhat a sírás:
"Mi asszonyunk, Szépség, könyörülj mirajtunk!"

Ave! Lelkemben hivőn, holtomiglan,
Lobban gyönyör, ha gyors mosolyod villan
Tünő ezüst hal iszapos hináron...
Mikor ájuló halk sikolyod hallik,
Mikor egy szem a szemembe nyilallik
S kivirul szivem, mint a pipacs nyáron!

Ó percnyi kéj, örökkévaló bánat!
Örök sóvárgás hő lelkünk utánad
S tűnsz, múlsz, keresztül milljó változáson!
Ó minden perc, szem minden rebbenése
Isten halála, isten születése,
Örök nagypéntek és örök karácson!

Ó isten anyja: Elmulás! Ó Szépség,
Szem villanása, pillanatnyi kékség,
Hangoknak percnyi hervadt koszoruja,
Lágy békülés uj szinek zengő harcán,
Futó mosoly a dolog gondtelt arcán,
Egyetlen isten, Szépség, alleluja!

Nézd, rámszakadt a rútságoknak gátja!
Vagyok szent hited bünös renegátja!
S már megutáltam éltem minden dolgát.
Szent őrületben könnyem már nem ontom
S ujjam éri hanyatló horizontom:
Im hát bocsásd el megtört szivü szolgád.

Nagy Zoltán

Hull a csillag...



Jaj, mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol már senki semmit se keresne,
csak árnyak lépnek át az árnyakon,

hol szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s koromba hull az esti „élnikék”,
és vágyfullasztó sóhajokba haltan
csak semmiket visz messzi, messzi, szét,

és hull a csillag, hull az égi pernye,
s a nincstelenség- fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.

Nagy Ilona

Ábránd szép őszi délelőttön



Csak árnyékom bolyong: meg nem zavarja
a csendet, meg nem hallod neszét,
nézz a szeliden csillanó avarra:
tájra; el vagyok osztva, szerteszét.

Kiszállt belőlem a valóm, a lélek,
s bús fák tépázott gallyai között
pillanatra minden föléled
s úton, bárhol, csak belém ütközöl.

Vizen, tornyokon, ormon: én vagyok
ami megállít. Mindenüvé látok
szememmel, amely fátylasan ragyog
örök idők őszén kacagva rátok.

Mihály László

Kobold-világ



Langy szellővel súgom utánad:
még lelkemben perzsel a nyár.
Míg szívemhez téved a vállad,
két sóhaj közt mozdul a száj.
Éjünkön csend ül: benne csodák,
mit völgy mélyéből vájtak a fák.

Illatnyi rezzenés:
elvinni oly kevés!

Karokba szakadt szavak
szorítva tanítanak:
vigyáznak álmot,
vigyáznak könnyet
– kobold-világot
vigyázni könnyebb.

Most félénken húzom a vággyal
sorsomnak széles szekerét.
Csillagjárdán lépked a hajnal,
lengetné gyolcs-fonta kezét,
markában kábán billeg az ősz,
és rőt nászunkkal hálva időz.

Irgalmas ébredés:
elhinni oly kevés.

Arany-Tóth Katalin