2016. augusztus 28., vasárnap

Taposs utat!




Az ádáz harcnak vess már végre véget,
fordíts most hátat a senki-gazoknak,
ne törődj velük, ha rajtad csacsognak,
titokban ők is sírnak, fáznak, félnek.

Te jó vagy. Legyen szent célod a béke,
neked már nem kell megtanulnod adni,
s tudod azokat testvérül fogadni,
kik vakon loholnak a semmiségbe.

Légy te az első, ki mindenkit szeret,
építs ott is, hol mindenki más rombol,
s mikor az aljasság leginkább tombol,
szórd szét a szíved, mint pelyvát a szelek.

Hagyatékként



Vérpadra vittem vicsorgó gőgöm,
hogy bennetek virágozzon hitem,
ne szopjon savót életemlőkön,
s új reményszél lengjen mindenkiben.

Meséltem álmot süket füleknek,
vak szemekre ültettem szivárványt,
lángot loptam csecsemő tüzeknek,
hogy falják fel a pocakos ármányt.

Estbe torkolt a hajnali csoda,
vásott éjszakába a pirkadat,
bokáját törte hitem vad lova,

hisz gáncsokért él minden pillanat.
Ne higgy édest, míg él a mostoha,
fillérekért ne add Te el magad.

Millei Lajos

Szólalj meg lelkem



Szólalj meg lelkem,
ne féltsd előttem titkodat,
hangod nyíló fülemben visszhangra talál.
Ejtsd ki
s ujjammal vájom a szikkadt földet,
könnyeimmel megitatom a szomjúzót,
ajkam, ha akarod, üszkösen betapad
és vérembe elültetheted
legmerészebb kivánságaidat.
Szólalj már meg lelkem,
ne ülj bennem ily hallgatag.
Emberi voltom ronccsá szakad,
nem érzi a nap sugarát,
a munka s a szerelem ízes szagát,
tikkadt testem
hamvadón csak a Te szavadat várja.
Beszélj lelkem
s én megittasultan
pórusaimba szivom hangodat
és ujjongón kiáltom:
Boldog mindenki aki élhet - - -

És szól a lélek, hidegen, tompán:
«Nyisd meg kapudat, engedj szabadon.»

Hacsó Erzsébet

Világ páncélja lenni!



Nem gondolhatok immár önmagamra
nem tűnhetek el sors sebes folyásán,
nem nézek vissza a letűnt napokra
sem növekvésemre jövőm dagályán.

Mást ragadtam magamba s mások sorsa
lendít most és nem tarthat vissza sátán,
nincs kedv merülni léha mámorokba
az ember roppant tereit belátván.

Hatalmasabb e jó, mint mind a rémek
mihelyt páncélnak sem kellek magamnak
s ezzel leszek minden koron túl élet.

Isten kezében vagyok boldog eszköz,
világ páncélja a vak emberek közt
kiket nem sejtett örvények ragadnak.
 
Marconnay Tibor
 


Rólam azt hiszi, hogy ismer? - A verseimen keresztül? De ez csak az ünnepi élet -, és itt úgy körülvesz a hétköznap minden lelki nyomorúsága, hogy már nem hiszek a verseimnek és az orgonaillatnak, amiben születtek.

 Kaffka Margit

Közös titok



Titkolni kell, hogy bennünk egy föld forog,
arcunkra véste kézjegyét az Isten,
kószálunk égve, magányos vándorok,
bennünk a teremtés, bennünk a minden,

mint örök kerék, forgunk a csendben,
átkos szédülésünk ki menti meg,
ha magunkból ácsolt őskereszten
vad lelkünk másokkal együtt remeg,

és kezünk az égre kifeszítve,
folyton csak üres csodákba markol,
emberségünk poklokig veszítve
önmagunk élő húsába karmol,

bennünk egy föld forog, veled, ővele,
egybegyúrva mással féljük az átkot,
akinek nincsen másokban Istene,
pokolra löki magában a világot.

Nagy László