2016. június 26., vasárnap



Nem látod, hogy véres ököllel döngetem akaratod falait? Végig pattan föl gerincem elvárásaid ostorcsapásai alatt... alámerülök a tengernyi „nem így kellene”és „ez nem te vagy” bús-csüggeteg hullámai alá, amelyek olykor a tengerfenekével egyszint ásítanak, és amikor valami csoda folytán sikerül fölbuknom a habos örvények alól, a messzi távolban meglátom azt, aki tán lehettem volna, ha végre önmagamnak élek.

Gondolsz-e rám?



Gondolsz-e rám? E régi megkopott
kérdést idézi most kiégett ajkam,
oly gyengéden és áhitattal s halkan,
mint imakönyvét a szegény kokott

emeli fáradt kezével magához,
a kézzel, mely ért ezer csúnyaságot
és reszketve lel benn egy szál virágot
és ráhajlik s volt lányságának áldoz

könnyével. Mint e könny, az ócska ige
húll holt szerelmem küszöbére gyáván
s riadtan, mint a bűvös szó: Szezám!

Tudom, hogy játék ez csak, tűnő íve
halott színeknek, haldokló szivárvány
s választ nem vár a hang: gondolsz-e rám?

Havas Gyula

Vers



Már azt hiszed mindent elmondtál
magadról: titkot, tervet, bűnt és dicsekvést.
Azt hiszed: barátod számtartó szemei előtt
kitárultál mint érett kaptár
s életed úgy nyüzsög fel mint döngő
ifjú raj a sejtek feltépett ajtaján.
Azt hiszed: fuldokló múltadat el se bírnád
oldó szó enyhülete nélkül, nem bírnád
a titkot, mely úgy dörömböl szíveden
mint tetszhalott a koporsó födelén.
De töprengő éjjeiden nézz csak lelkedbe
mely kielégülten hallgat.
Nézd csak mennyi mindent őrzöl még!
Nehéz pecséttel mint pártütő királynő
őrzi sejtbefojtott gyermekriválisát!
Oh nézz csak szívedbe: nem titok az
mit elmondani megkönnyebbülés!
Titok: ami szégyennel fáj, jobban semhogy
sikolthatnál. Amit rémület súlya húz a mélybe
s úgy ül benned mint szörnyeteg kő emészthetetlenül.
Titok: ami állati léted egyensúlyát tartja
s nem oldhatod fel
csak ha életedet feloldod.

Török Sophie

Az ötvös



Övemben minden szerszám, ami kell,
A drágakő is markomban ragyog.
A titkos perc már itt van, rám lehell,
S ezüströgök, nyers aranydarabok
Pattogzanak ki ujjaim hegyén.

Mindent tudnék ma, amit akarok,
De csak ülök az Idő kerekén,
S ha percen egyet: meg-megroskadok.

A tégelyekben balzsam, s drága hím,
Kék-ér színű és hamvas-szőke por,
És szája-színe és szemepárja-szín
És selyemedző barackvirág-ivor,
Mind egy arcképhez, zománcnak való.

De nem dohog föl, nem búg-zakatol
Megváltó tűzzel a hideg kohó,
Hűl, ami fűti, messze valahol.

Mert vérrel fűlik ez a szent kazán,
S ha nem lobogva, nem lángolva jön
A titkos erek labirintusán
Szívedből hozzá egy-egy vér-özön:
Veszteggé dermed minden a helyén.

S én fázós dér-ruhába öltözöm,
S úgy fáj az arany ujjaim hegyén,
Mint homlokomon a megfagyott öröm.

Harsányi Kálmán

2016. június 12., vasárnap

Mint két ikerhúr



Úgy örvénylett aznap kisszobánkban a csend,
mint az érett kalász a szél keze között,
s míg gyötrelmünk könnyé édesedve cseppent,
ajkunkon a kéjvágy száz alakot öltött.

Megcsodáltalak, mint eleven keresztet,
és ottmaradni vágytam, mozdulatlanul,
mint holt fa, mely mégis gyökeret ereszthet,
ha a semmiből sejlett fényedhez simul.

Akár a homok, mely nimfák léptét őrzi
zártalak magamba, mint becses aranyat,
egy ideig láttam, démonjait űzi,
majd térdre hull elénk az emberakarat.

S akkor eggyé váltunk lázban, vérben, sebben,
akár egy dallamot zengő két ikerhúr,
mosolyom lágy ívén fölkúsztál szememben,
pillám azóta is az álmodra zárul.



Az ember nem jutalomból adja a szerelmét, hanem belső szükségből, és egészen mindegy, hogy méltóra vagy méltatlanra pazarolja.

Muráti Lili

Ballada



Itt vagy karomban - s messze túl kutatlak
s a szemeddel nehéz pillantást váltok:
két múltba nyíló párás, fátyolos ablak -,
kitárom, és a felcsapó homályba
kikiáltok...

S ihol mécs villan, két szemed kigyull
S felmérik régi fényétől beszőtten,
az évek sűrű fátyla rendre hull -:
s most önmagad zsongó emléke állasz
előttem.

Itt vagy, karomban, fogod a kezem,
így múlik el kezünkön át az élet,
s most, most megáll! - Terád emlékezem
s e kézszorításban találkozom
tevéled...

Itt vagy, dobogsz, szeretlek és - hiába
mégis találkozásunk egyre gyérül,
a lépteidet lépteim nyomába
igazító idő a multunk kéri
bérül...

S mint fogyó hold úgy múlik lopva rólunk
a régi arc s szemünkben régi lelkünk,
az idő sarcol és mi sírva szórunk
az aranypénzt multunk drága aranyából,
felejtünk...

Itt vagy, karomban, s így felejtjük egymást,
és nagy, közös bánatunk összebékül,
mienknél nincs nagyobb szerelmi zálog:
mert önmagunkat adtuk át egymásnak
emlékül...

Mittay László

Vallomás



Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakítottál,
fehérebb, csillagosabb.

Kéz-kézbe mentünk és most nézem:
kezem halovány és illatos;
szemembe néztél s a szemem most
sötét és csillagos.

Reichard Piroska

Vágyszárnyaim erejével


A suttogásom nem jut el hozzád,
jaj, hiába is erőlködöm én,
s még mielőtt a füled átkoznád,
vagy jajongnál a létünk peremén,
a szélzúgással üzenem Neked,
hogy hamarosan megfogom kezed.

Lehet, hogy néha félve,
és vissza-visszanézve,
de feléd szállok én,
az élet kék egén.

Az tettvágyamnak póráza már nincs,
vén, rozsdaette lánca elszakadt,
szárnyam alatt a légtér immár kincs,
hát repítse e büszke szárnyakat,
szivárvánnyal festem az égre fel,
ha útra kelsz, úgy meg is érkezel.

Lehet, hogy néha félve,
és vissza-visszanézve,
de feléd szállok én,
az élet kék egén.

Csak várd a sólymod, tárd szét a karod,
fehér selymet tűzz ki a kapura,
ne némuljon el soha sóhajod,
jő még fény az égiháborúra,
a habfelhőkbe vésem be neved,
és hamarosan megfogom kezed.

Lehet, hogy néha félve,
és vissza-visszanézve,
de feléd szállok én,
az élet kék egén.

Millei Lajos

2016. június 5., vasárnap







Kőkemény hittel
a szilárd eltökéltség
bevárja jussát.


A megalkuvás azt jelenti, hogy az egyik kettétöri a saját gerincét.

Csernus Imre

A férfi szó



A férfi szó többé nem több nekem mint tört cserép.
erősség volt
s elpusztult mégis akár a templom ott Jeruzsálemben
s most sírhatok utána ezer meg ezer évig
mint ahogy véreim sírnak
a szentély után.
Minden tüzön át
már csak az apám szava maradt meg nekem
mint vert arany
elpusztíthatatlan és örök
mint Isten szava
melyet időtlen-időktől időtlen-időkig
egyetlen megmaradt kincsként hordoznak magukkal
a bolyongó zsidók.

Szenes Erzsi

A szeretők hallgatva álltak



A szeretők hallgatva álltak,
a tóban elrejtették szívüket,
s megbeszélvén a hullámokat
széjjelváltak.

Most már kimehetsz a partra,
kínálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
nagyot szaladhatsz -
a tóból minden kanyarodónál
hűvös szemmel egy arc fordul utánad

József Attila

Most is



Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: nincs már mondanivalóm;
És nincs tovább!

Percek szüzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő.
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szivemem.

Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem!)
Ha néha sebten
Fujom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán uj ok ellen fétisül nekem.
Mert az uj - idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem
Szivem! -
(Kongatnak rajta félrevert sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tabú-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák!
S tudom, meghalok, ha nem tisztelem!
- - -
Jaj! Most is hazudok szegény, bolond magamnak!

Kaffka Margit