2016. április 24., vasárnap

Ábrándsiratás





Szívem mélyén ma elpattant egy húr,
kártyavárként dőlt össze az álmom,
s jövőm ködhálós délibábján túl,
évődés csüng minden reményszálon.

Balról kétely, jobbról súlyos vádak
tépik szárnyát a vergődő hitnek,
ám ellenükre én mégis várlak,
s magam-áltatva reméllek, hiszlek.

Álmodás



Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.

Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.

- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
»Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!«
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyul ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kiváncsiság tüze csillog -
De fellegek boritják az eget,
Amerre égi utján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...

Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...

Nem, nem! Téged várlak,
Kigyult reménye bus éjszakámnak.

...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes újjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...

- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...

Gyóni Géza








Amíg van remény, addig szerelem is van.

Rados Virág

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol




Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Szabó Lőrinc

Szomorú, szelíd szemrehányás



Mint tüzes bolygó keringtem a képzeletedben
nem hagytalak percre sem nyugton.
Órák hosszat álltál az ablakom előtt este
s dideregve vártad, mikor gyúl ki a villany
s ha elküldtelek
virágokat küldtél magad helyett,
hogy legalább azokat simogassam meg ujjaimmal.
De mint a virágok elhervadtak a véred rózsái is,
már nem nékem nyílnak.
Ha vágyad helyett lelked állt volna kint a vártán,
az ablakom előtt
szerelmed most is mint örök mécs fénylene felettem
s nem lobbant volna el,
mint a tűz.

Szenes Erzsi

Gondolsz-e rám?



Gondolsz-e rám? E régi megkopott
kérdést idézi most kiégett ajkam,
oly gyengéden és áhitattal s halkan,
mint imakönyvét a szegény kokott

emeli fáradt kezével magához,
a kézzel, mely ért ezer csúnyaságot
és reszketve lel benn egy szál virágot
és ráhajlik s volt lányságának áldoz

könnyével. Mint e könny, az ócska ige
húll holt szerelmem küszöbére gyáván
s riadtan, mint a bűvös szó: Szezám!

Tudom, hogy játék ez csak, tűnő íve
halott színeknek, haldokló szivárvány
s választ nem vár a hang: gondolsz-e rám?

Havas Gyula

2016. április 11., hétfő

A Szépség koldusának




Hány kusza álom sompolygott melletted,
de sose jutottál messzebb a vágynál,
s bár harminckét nyár szépsége megejtett,
ugyanannyi telet keresztülfáztál.

Mily parányi csöpp volt, amire vágytál,
mégse váltotta valóra azt senki,
míg te egymillió lelket tápláltál,
tiédet nem tudták viszontszeretni.

De úgy hordtad bölcs türelmedet végig,
mint Krisztus hordta a töviskoronát,
s hiába gázoltál bánatban térdig,
szívedre húztad a világ nyomorát.

Hamvas tenyered nem szorult ökölbe,
míg fogukat fenték rád a nagy urak,
ha be is fogtak álnok, buta pörbe,
csak nemes lelkedet vitted tanúnak.

Jaj, ma hogy óvnának, hogy védenének,
most, hogy mindörökké fogva tart a rög,
habár jól tudom, ma se értenének,
hisz nem te kiáltasz, a föld dübörög.



A művészek tiszteletre méltóak. Ők Isten gyermekei, akik a legnehezebb részt választották.

Márai Sándor

És szólt a költő



...És szólt a költő:
                Nézd, ott messze távol
Egy sugár válik szürke, vak homályból,
Egy kósza, félénk, reszkető sugár -
S oszlik előtte lomha, sűrű fátyol,
Törik az árnyék mind, amerre jár.

Dérvert őszön a szép tavaszt lelopja,
Kóbor boldogság a nyomába jár.
Virágot hajt a zúzmarás fa lombja
S a csillogó, a hófödött határ,
A reszkető sugár amerre jár.

Kietlen tájon pásztortűz világa,
Szelíd mécs fénye borús estelen.
Örvendve hajtod bús nyakad igába,
Ha kis lakodban fénye megjelen...
S a másik szólt a csöndben elmélázva:
»Az én világom - nyájas szerelem.«

És szólt a költő:
                Nézd, ott gyúl ki messze.
Vakitó fénye kékes ködbe veszve:
Izzó lángkéve, ontja sárga fényét,
Vad lázra szitja balgák lomha vérét.

Kietlen tájon lidércfény világa,
Rajongók futnak oktalan nyomába
S letörve rabként porba hullanak
A repdeső, esetlen szárnyasak.

Nézd, nézd, nyomába' hogy tántorganak
Zarándok úton sánta, béna, vak.
Egykor a jólét dús szekere húzta -
Ma a dicsőség szárnyszegett koldusa.

De hogyha sasszem, bátor néz beléje
Ha szent lángot szór ihlett szive mélye,
Ha ki dalát az Istentől lesé el,
Az nézhet szembe napvakító fénnyel.
Csak égeti, ki szürke porba mászik...

»Én fázom tőle« - szólt halkan a másik,
Lehunyva fáradt álmodó szemit.
És szólt a költő:
                Engemet hevít.

Gyóni Géza

2016. április 3., vasárnap

Partra segít




Ha hullámot vet mélyedben a kín,
s lelked is csak panaszolni kerget,
emelkedj át a kín hullámain,
hol virág-zászlót leng a szeretet.

Az nem húz eléd rácsos ablakot,
s nem suhan el, mint a fájó sejtés,
máza se hull, nem henceg, ha adott,
s nem lopja el lelked tiszta csendjét.

Bízd rá magad, s ő feledni segít
árva vágyat, el nem csókolt csókot.
De ne csalj! Lángja csak akkor hevít,
hogyha szent tüzét két kézzel szórod.

Szeretném, ha szeretnének



Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié.

Ady Endre

Menj bujaság...




Menj bujaság, te bomlott felhő, vidd zajos rimeid
Puhább falakhoz... Engem álom dobál, mint könnyü szél
Egy friss hajót... nem kell a kéj, mert sóba mártott vessző
Söpri az utat, melyen számhoz ér, hogy megbénitson magának...
Eredj szüzek csipőit verdesni szörnyü szárnycsapással,
Az én lelkem jó kuthoz érkezett és tisztálkodni kezd
És végre, végre hisz vasárnapot...
Menj bujaság, te sárga köd s a vágynak beteg fonalával
Himezd a többi lelkét... Engem álmok csigáznak fel a mennybe
S a csillagokkal busulok... Nem kell a kéj, mely szavak mustjából
Erjed s hazug ital lesz, mire sürü lesz és célhoz ér...
Eredj, s hol fényes szemü nőt találsz, ott jó neked,
Az én vágyam végre nem csapong, mert fészke van
És ugy pihen és ugy pihen, mint a galamb...

Marschalkó Lia