2016. március 28., hétfő

Nem temetlek




Nem szór szitkot halálodra ajkam,
nem lázadok az elmúlás ellen,
hisz elültettelek örök dalban,
s bevéstelek legszilajabb versben.

Csak annak vagy halott, ki esengve
gyújt majd kriptádnál gyertyát, mécseket,
az menetel sírod felé csendben,
aki már réges-rég eltemetett.

Én nem húzódok majd szemlesütve
élettelen hantod fája mellett,
de sírig hordlak szívemre tűzve,
hadd lássanak a kíváncsi szemek.

Hadd tudja meg ez a kerek világ,
hogy lelkem izzó kohója alatt,
általad hajt ki minden szóvirág,
és mindben te élsz, te szent fény-alak.

Egy percig se félj. Szavam ölébe'
ringatlak, védlek, áldlak, éltetlek,
s csak akkor érsz a nincs hűvösébe,
hogyha majd én is végleg elmegyek.

Temetés után

Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
- Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben -
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel...

Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.

Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon -
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.

S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja...

Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.

Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását...
Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva -
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom...

Gyóni Géza



Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.

Jókai Anna

2016. március 13., vasárnap



A boldogság meglelhető a hazatérő fecske szárnya alatt, a gyermek gügyögésében, a kelő Nap sugarában, a szirmát bontó virágban, az első kipattant rügyben, a szellő illatában, embertársaink mosolyában, és minden kedves érintésben, de míg a „mi lett volna, ha” és a „bárcsak” között támolyog a szívünk, felismerni sosem fogjuk annak édes ízét.

Az élet ellen



Megkérdezném a bölcset,
ha volna ilyen bölcs a földtekén:
mit szíhatnék jó zsongulásért,
milyen szédítő ellenmérgeket
a méreg ellen, amely életnek neveztetik?

Mi volna jó, hogy elviselhető legyen
a társas és a magányos magány,
a köznapok körmönfont leleménye
a puszta állati szükségletért
s az ünnep is, mely mardos, nem pihentet.

Míly fülledt szobákat zárjak magamra?
Míly függönyökkel fojtsam meg az ablakok
világra kandi gyerekszemeit? Míly bolyhos takarót
rántsak magamra homlokig? Hány párnával tapasszam
körül fülem, hogy oly tökéletes
legyen a csönd, mint a lidércnyomás
és hánykolódni kezdjen már a túltelt némaság - -

A boldogságnak, tudom, titka van -

Ó, messzeségtől fátyolos vidékek -

Ha vágyni tudnám, ami ringva
kinálja magát föld-közel:
egy aratólányt vagy egy málnabokrot,

ne kábulatot, ellenmérgeket -
önnön-fegyverét ellene szegezni:
de jó volna, de jó volna szeretni
az élet ellen - az életet.

Fenyő László

Én megálltam az időben




Oh, - ti hiába beszéltek nekem!
Én már ráfektettem sulyos tenyeremet arra, ami van
És értékelő szemmel igazítottam tömött kévébe minden Létezőt.
Uj és idegen örömök lihegő ujjongása nem gyötri már szomjas ajkamat.
Hiába beszéltek nekem messzi miszteriumok borzongó csodáiról,
S mondjátok: kicsi világom süket falai kilopják szivemből a szárazarcú napot,
Oh, ti betegálmu tévelygők, kik saját napotokhoz sohasem értek el!
Hiába hadonásztok otromba kavicstömeg fölött,
Mondva, hogy ismeretlen örömek pompájára találtatok:
Hitvány kavics csak - én látom! s aranycsodákat nem hazudik szemem.
Céltalan futkosásról zengett ditirambustok nem bolondítja meg bennem a rendnek örömét,
Oly élesen látom a létező magvát hazug álmok tarka ködfátylai alatt.
Én megálltam az időben és jóllakott szemem végigsimogatja a célbaért Készet,
Mint gazda, ki rendberakott kévéi telt békéjének örül,
Mert mindent adott, ami van: én már megállhatok.
Ti végiglihegtek az életen, de nem célhoz: csak a halálhoz értek.
Engem sötét szemek csillagos szögei szegeznek -
Miért futnék hitvány kavicscsodák után?

B. Tanner Ilonka

Sarjadzó lélekmagvak



Zsong, zsibong a tavasz, dobhártyámra ül,
friss életérzés feszíti mellemet,
virágszirmok selymén szellő hegedül,
s ódákká komponál születéseket.

Serken az élet, gyarapodást remél,
rügyfejű ágakban felizzik a vágy,
erdő, mező, rét most lepedőt cserél,
fűzöld paplant kap az eddig szürke ágy.

Ifjú szívben is ekképp buzog a vér,
forr, hömpölyög, árad, sohasem alél,
megújul, alkot, szánt-vet az akarat ,

szándékágain száz meg száz zöld levél,
fényfürtű tavaszt, érett nyarat remél,
s a teremtő hit napra-napot arat.

Millei Lajos



Az élethez nagy adag makacsság kell. A bimbó sem tudja, hogy lehet-e belőle virág, mégis megpróbálja. És dacból kinyílik.

Nagy Ilona

Hajnal




Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vizfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dudoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át...
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangu reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó!

Radnóti Miklós

2016. március 5., szombat

A fületekbe jajgatom




Foszladozik fönn már az égi vászon,
s fércelése közül hajnalpír fakad,
ott, a magosban, túl a léti rácson,
inogva bomlik az ember-pillanat.

Ám itt lenn, a földön, amíg ellátok,
a szemfüles senkik ostora legyint,
s a korbács alá rekedt ember-bábok
nemlétező bűnért vezekelnek mind.

Szívüket úgy verik, mint a zivatar,
szemük mégis csukva, mélyen alszanak,
s bár minden szemhéj egy-egy vágyat takar,
meggyőzik magukat, vágyni nem szabad.

De én éber vagyok. Míg bírja erőm,
bőszen rázom az aluvók pórázát,
s mint a rémült harcos az aknamezőn,
várom a ráeszmélés szent óráját.



A világ nem változik magától, a változásnak ára van.

Puzsér Róbert



Hogy milyen a világ, amiben élünk, az tisztára lelkünk mivoltától függ.

Dániel Anna

Mint gyermek...



Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának,
oly reménytelenül erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megríkasson engem.
Kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, aki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem a farkasveremben.

József Attila

Vészes ez a perc



Most néma vagyok, mert elhagytam már a hangos patakokat,
Hol olcsó titkukat dicsekvőn mesélik a könnyű habok.
Elhagytam mindent, hol játékos szavak szikráit szórja a szél,
Oh, sulyos gyönyöröktől nehéz az én szivem
És elfeledte a könnyű örömök könnyű ízét.

Súlyos gyönyörök vérízű kínja tépdesi testem,
Sulyos itt minden, sulyos koronáju hallgatag fák alatt.
Mert szent és hatalmas erő a fájdalmas gyönyör
S döbbentő közeledtén ijedten hal el a csacska perc.

Lásd, néma vagyok kedvesem, s haló szavakkal repesek feléd.
Tépett mosolyom díszében állok, csupa elgyötört seb vagyok én...
Pillám is sulyosan verdesi elborult ijedt szemem,
Vergődő ajkamról riadtan surran a szines öröm.
Kedvesem félek, - döbbent szivemben oly nagy a csend.
Istenek vészes kéje ez? Oh, arcomon a halál borzalma ül.

B. Tanner Ilonka

A béke jön




A béke jön, - már mehetek.
Bajtársak, Isten veletek.
Felhőlovam nyergelve áll -
Ne féljetek, ne szóljatok
Ott leszek én a kapunál.

Hol fenyves-árnyas zuhatag
Medrében annyi vér szakadt:
Kárpát kemény szikláinál,
Tarajos, ives hegy gerincén
Felhőlovam büszkén megáll.

Ki megáldottam mentüket,
Bajtársak, kell hogy ott legyek
S köszöntsem, ha behajtanak
Az ős Kapun, a szent Kapun
A diadalmas hadakat.

Kárpát véres lejtőiről
A napsütött dombokra föl
Már menjenek, már menjenek,
Kik oly soká látták sötétnek
A véghetetlen, kék eget.

Mely annyi holt testet takar:
Legyen végső e diadal.
S a vérrel vont határokon
Békés népekkel jó rokon
S boldog legyen már a magyar!

Vérnek ágyából mely kikél,
Áldott legyen már a kenyér,
És annyi mártir-sir felett
Süssön fel édes, szent napod
Munka, Békesség, Szeretet!

Gyóni Géza