2016. február 28., vasárnap

Mérgezett csókunk nyomán




Sziklahitnek jönnek, örömöt hoznak,
porrá ég általuk keblünkben a kín,
égig érő gátat vetnek a gondnak,
sugárként cikáznak sorsunk árnyain.

S mi hazudni, csalni tanítjuk őket,
míg bűnben, szennyben nem gázolnak térdig,
pedig, jaj, bűntelenek, úgy vergődnek,
mint a lepkék, ha szárnyaikat tépik.

Hát van nekünk szívünk? Nem rí a lelkünk,
mikor megfojtjuk gyermekeink álmát?
Meakulpázhatunk, hisz úgy neveltünk,
hogy száz csodának ástuk síri ágyát.



Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (...) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.

Müller Péter

Gyermeklánc



Játsszatok szépen, édesem,
homoktortákkal, éhesen,
mesébe sütve adom át
a mézeskalács palotát,
csíja, álmodban itt terem
egy illatos, szép étterem,
egyél, amennyi belefér,
nyúlj egy harmadik szeletér’,
félek, az éjszaka eltelik,
s üres tányér reggelid.

Játsszatok szépen, édesem,
én addig itt benn szétesem,
megtéveszt ez a dőre test,
szívemből főzök kőlevest,
üres kamránkban semmi sír,
kenyér sincs, nem hogy kenni zsír,
apát elküldtem lazacér’,
megvárjuk, amíg hazatér,
s nézzük a Zsuzsánk vicsorát,
ő ad nektek majd vacsorát.

Játsszatok szépen, édesem,
tiétek lesz a fél Gresham,
tanuljatok, az erkölcs, a hit
éhesen élni is megtanít,
lehetsz még te is jóllakott,
csak érd meg a messzi holnapot,
szóvirágok, és délibáb,
nem kell a jótól félni hát...
ha majd a cérna átszakad,
játsszatok. Most ők játszanak.

Hepp Béla

2016. február 14., vasárnap

Léleksóhaj



Csak egy percig éljek, mint az örvény,
mely bőszen forog a tó közepén,
de síromat Te ásd sorsod öblén,
szívpartod kőzetén.

Egy órát éljek, mint a mécs lángja,
száz érdes szél marassa fényívem,
s ha majd glóriámat bomlás rágja,
altass el szelíden.

Csak egy napot éljek, mint a kérész,
de az az egy napom élet legyen.
Verdessen a játszi láz, a szélvész,
ám Te ott élj. Velem.

Valami



Valami édes, valami fájó
        Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
        Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
        S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
        Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
        Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
        Arra gondoltál.

Gyóni Géza

Emlékezet játékai



Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád
Figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából, nem lát; nem hall, nem
Érez: csak reád figyel. S körüle nyüzsög, 
mint hangyaboly, életem száz
Apró nyüge. Idegen szavak törnek 
be agyamba, idegen akaratok,
Gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
Zaklatott szivemen. De az az egy ideg folyton csak reád
Figyel. Magasan kifeszitve hitvány gondolatok 
árja fölött, mint óriás
Póznán zengő táviródrót közönyös 
buzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös
Lemezeire: szemed szinét, 
kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod
Édes izét, halk hangod zengését, 
rebbenő pilláid játékát, hajló
Vállad vonalát hajló lombok alatt. Képet, uj képet, ezeret vetit
Egyre, - mig úgy megteltem veled, 
mig úgy elömlöttél bennem fájdalmas
Édesség! feszítve halvány ereimet, - hogy áradó lelkem
Kicsorditott magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe, virágba, szálló
Felhőbe; elszórt, szerteszórt, szinekbe, szavakba, 
mig hang, szin, íz és
Zamat, fény és levegő mind te voltál! S betöltötted az egész
Világot. - Szerteszórtalak, elprédáltalak, fűnek, virágnak,
Csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol! Hányom,
Dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
Kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága
Halottam sokszor idézett arca. Eltüntél, elvesztél, ezer
Szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékszem
Reád! Milyen vagy? S döbbenek: ki vagy te? ki annyira
Husomba égtél, s megváltoztattad fény és levegő izét, s nem
Emlékszem egyetlen szavadra! hangod, alakod eltünt
Előlem. Kinlódva s izgatottan kereslek, keresem
Szilánkká tört arcod egész mosolyát! S felvillansz olykor, mint
Távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók muló
Melegét. S néha tündöklő egészbe szökkensz röpke
Mozaik! S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. 
Óh, kedvesem! A nagy
Végtelenből varázsolod eggyé ezer arcodat! Hogy engem
Kicsiny halandót elkápráztass vele.

Török Sophie

Ha mélyembe élsz is



Bennem élsz, mégis úgy mar, lüktetve éget,
küszködő kínkönnyeket nyel kövér hiányod.
Tétován támolygó szívdobbanásnyi létem
marcangoló foggal falja fel
szűkre soványodott, élhető világod.
Mint kisgyermek, úgy várom naponta
az életet jelentő, nyugtató mosolyt,
s mert függönyként feszülök tudatablakodra,
téged a bezártság nem létező,
fekete keserve halálra fojt.
Pedig tér van a tenyeremben,
s feléd nyújtom a nap-sárga rét
minden nyílásra ítélt virágát,
a csilingelő, vágyálmú virágszirmok
szél- borzolta, édes hahotáját.
Neked gyűjtöm és arcodra simítom
a szivárvány ölelkező színeit,
s eltöröm a Sors kezét, ha nem épít nekünk
halálig tartó közös fészket itt,
hol reményből fonhatom meg
összetartozásunk bársony kötelét,
mely nem szorít, de összetartja
kettőnk szárnyalni vágyó,
közös szárnyú életét.

Millei Lajos



A szerelem nem kegy és nem alázat. A szerelem büszkeség. 
(Mert Ő pont Téged, mert Te éppen Őt, mert ennyire, mert így, mert most, és mert…)

Nagy Ilona



... rég elkoptak már szavaim, élüket vesztve, akár éles szikla,
ha letörve a bércről, zuhan, gurul, majd az élet-patak tiszta
vize viszi messzi. Legömbölyödnek az élek, a sarkok, csupán
belül a kőkemény sziklaszilárd hit marad, ami volt egykoron.
Hinni hogy a nagy hegy atomjai bennem élnek, legyek akár
porszemnyi is. Hinni örökkön: az Életfolyó nekem Te voltál...

Káli László

Tanuld meg az arcom




Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait, amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét, ha leszáll az est,
s az árnyat, mit az éj szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam, mint rátartin, csökönyösen tartom...
Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.

Sárhelyi Erika

Királynőm...



Kés kellene, jó éles kés ma éjjel,
hogy fájó testemet felhasogassam,
friss vérem a padlóra folyna lassan
s mint bíborszőnyeg, úgy terülne széjjel.
Jönnél, benyitnál, hónodig felmetszett
vörös bársonyból kivillogna tested
és a meghidegült véráradat
csiklandaná mezítlen talpadat
és te fölemelt fejjel, hidegen
vonulnál át a bíborszőnyegen,
királynőm...

Nadányi Zoltán

2016. február 7., vasárnap

Ó, nem tudják ők



Bűnösök mind, kik csonka szót emelnek,
s bizony cinkos az, ki pelyvát magasztal,
nem tisztelve se hagyományt, se nyelvet,
lélekföldünket telehinti gazzal.

Hát nem bántja a szemét senkinek sem
a mennyboltig felszökő szenny-tömkeleg?
Hagyjuk, hogy a vers rangja odavesszen,
hagyjuk, hogy mindünkre sarat öntsenek?

Meddig tűrjük még ezt a harsány hangot?
Nem ráz tőle senkit a hideglelés?
Mind poéta itt, ki két rímet alkot,
nem tudják szegények, hogy a rím kevés. 

Nem tudják, hogy a szó hűsítő balzsam,
és, hogy a betűkben rózsák lengenek,
hogy minden gondolat gordonka-dallam,
s hogy a varázsigék kincset rejtenek.

Ők nem tudják. Nem mondja nekik senki,
hogy a vers zene, a vers zajló vízár,
hogy minden lélekhúr a bűbájt zengi,
s hogy a sorok közt a csönd is muzsikál.

Ki lantot penget, az templomot épít,
és dicső szavakból szent oltárt emel,
zsoltárt danolva anyanyelvet szépít,
s egy nemzedéket e szentélybe terel.

Magyar Líra



Múzsacsókra szomjazónak reménynedű,
bájital vagy, erőt adó természetű.

Aki egyszer nyelvére vesz, el nem felejt,
Istenével is áldatja ezt a delejt.

Áhítattal iszom szavad rímes sorát,
aromája feledteti Bacchus borát.

Dallamával angyalokhoz köt e köldök,
ritmusában benne táncol ezer ördög.

Legféltettebb kincse vagy e szegény népnek,
kapaszkodó gyökér, hogyha szelek tépnek.

Magyar dalnak nincsen párja a világon;
Magyar Líra, te vagy az én imádságom!

Szilágyi Ferenc Hubart



Vannak versek, melyekhez nem férhet szó, melyek felülkerülnek a szaglóérzék-finomságú esztétamérlegelésen, mert nagy egyhez kötöttségűk feloldódott, vérrel-aláfutottságuk leszaladt, letisztult bizonyos általánosításban; s a vers külön műtárggyá vált, önmaga-értékűvé, ahelyett, hogy a költő életfolyásának egy magyarázóadata, egy kinematográf-lemez töredéke lenne.

Kaffka Margit

A perc-emberkék után



Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek -
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

Ady Endre

A XIX. század költői



Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell.
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Petőfi Sándor