2016. január 30., szombat

Alfától Ómegáig



A betű él. Nézd, mily szelíd és meleg,
(ám nem éget meg, hát ne félj hevétől),
hajolj csak fölibe, húzódj közelebb,
lásd, miként szökik ki a toll hegyéből,

s ha kiszabadult, törtet, zokog, nevet,
(hiába küzd, nem érti meg az ember),
mégis úgy osztja ezer titkát veled,
mint a kagyló, mit kisodort a tenger.



Úgynevezett hiúságunk, önérzetünk, gőgünk szükségszerű csigaházunk, melyet életűnk a ránk szúró társadalmi benyomások alatt választ ki lelkünkre. Ezen a csigaházon belül közölhetetlenül, megölelhetetlenül, társtalanul éljük meg igazi énünket. Néha az életerő nagy előbuzgásában elfog a társulási vágy, keressük a szavakat, melyekkel belehorgonyozhatjuk magunkat más emberéletbe, szavakat, melyek két egymás felé hajló lélek násza lehetnek. És ilyenkor áldottak a nyelv primitív rángásai, a »jaj!« a »be szép«, az »ó« stb. és az arc első változásai, melyekkel egy közvetlen percben kivetíthetjük magunkból az énünkké lett világot. De mikor már mondattá leszünk, szabatos, csinos, választékos mondattá, érezzük, hogy magunk helyett társalgást adunk s a régóta élt emberélet a túlságosan kijátszott nyelv fáradt unalma zsibbad reánk. Jobb magunkban maradni, belső képekben élni le az életet. Ha már egyénné betegedtünk, élvezzük magunkban e nagyszerű betegség lázas álmait.

Szabó Dezső

Rossz éjszakák (töredék)




Verset írni annyi nekem, mint jajgatni
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet. Mosolyogni is szoktam.
Fényes szemekkel örülni boldog percnek.
De a boldogság enyém marad, némán
betakarom szívemben, mint alvó kisgyermekemet.
A fájdalom ellenség! közeledtére
iszonyodva kiáltok, mint aki
segítségért kiált...

Török Sophie

Csak szó vagyok


Ha kőszikla lennék, mázsás
magánnyal mutatnám másnak
rideg valóm keménységét,
s amíg a mélyemre ásnak,
szilánkok szórnák reményét,
a hitetlen elmúlásnak.

Ha tenger lennék, hullámok
hátán hömpölyögne léptem,
hogy hirdesse fennen nektek,
nem csak lent a mélyben éltem,
s vágyaim, ha felkerültek,
az csak a sors, és nem érdem.

Ha vihar lennék, száguldó
szellemem szaladna térben,
hogy értsétek, fontos lehet
egyszer, hogy idáig értem,
s konokságom egyet tehet:
fennhangon meghalhat értem.

De, csak szó vagyok. Ölelve
ölöm ősöm ellenségét,
ki velem tart, álljon itt fel.
Sírva kell a szó szentségét
vinni az úton. Vak hittel.
Akkor érted meg szépségét.

Millei Lajos

Betűk


Ne gondold, hogy lelketlen a betű,
minden betűben ég, liheg a lélek
és én magam is a betűkben élek,
ezer betűben ezer életű.

Szeretnek ők. A szavamat lesik.
És néha tudtom nélkül bujnak össze,
megfognak és hurcolnak megkötözve
és véremet veszik. Be jól esik.

És a betűk közt valamennyi jel
mind él. Ez fékezi a sietőket,
az hajtja. A pont megállítja őket.

A kettőspont mint két szem, úgy figyel.
A felkiáltójelben benne fénylik
minden betű! És felnyilall az égig!

Nadányi Zoltán

2016. január 24., vasárnap



A tél jeges szorítása fogságban tartja a faágak eddigi szél-tenyérben való simulását. Az ágakon itt-ott még rozsdálló levéltetemek vágyakozva hullanának már az anyaföldre, de a fa képtelen elengedni őket. Olyanok, mint mi, önző ragaszkodók. Hisz mi is képesek vagyunk a haláltusájukat vívó szeretteinket a magunk megnyugtatására időtlen időkig az élet látszatát fenntartva, akár gépekhez kötve is itt tartani. Hogyan is várhatnánk rügyfakadást ott, ahol az elmúlás szele még nem söpörte tisztára az örök körforgás állomásait?

Dal



Szabad legyen még ezt dúdolni halkan,
Csöndes panaszt, zúgó világviharban,
A Tiszta partján nézni mély vizekre
És a vizekre hajló fellegekre.

Mint monitor mellett az árva bárka,
Olyan magányos szívem szomorúsága,
A bárka zöld volt, mint a jó reménység,
Most szürke, mint a vénség és a kétség!

Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!

Juhász Gyula

Hintázom



Csak oly magasra szállok,
hol nem kell émelyegnem -
már én lököm a hintát,
és nem a hinta engem.

Erdei B. Ágnes

Szürkület



Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel némaságot szűl - azt hiszi ő -
vagy ősi, tiszta űrt.

József Attila

2016. január 15., péntek

Túl a virágzáson



Nem hajt már új virágot a lelkem,
szívem friss zöldjét megcsípte a dér,
végső könnyem ejtem.

De könnyét önti velem a sötét,
s akár a gyeplőt, csüggedten rázza
fonnyadt száram tövét.

Mindhiába. Száz könnyet is önthet,
sorvadt vágyú, gyász ízű ajkam már
csókolja a földet.

Ám nem múlok el hitvány-hasztalan.
Áldott, tavaszt vágyó szívrögökbe
elültettem magam.

Vigasz



Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szívére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

József Attila



Mára rájöttem, hogy akkor voltam igazán boldog, amikor mások bolondnak láttak. Most, hogy ezt már tudom, szeretnék újra bolondnak látszani…

Nagy Ilona

Egyetlenegy vagy



Nem! Semmiért!
Az életet?
Se aranyért, se ingyen!
Nem! Senkise! Mért?!
Nem akarhat ilyet
igaz isten.

Ez vagy, ez a test, mely
mint szent kerítés
őriz örökké;
s értsd meg: csak egyszer!
Csak most! csak itt!  és
sehol soha többé!

Soha! - megtanuld.
Csak most! - ne hallgass
őrültek szavaira.
Bármily nyomorult
vagy is, te vagy csak
életed ura.

Irtóztató,
magány a harcod
idegenek között;
élj, ha ez a jó,
halj meg, ha az jobb:
nincs senkihez közöd.

De vigyázz: parancsok
öklöznek előre
könyörtelen;
s te mégy, hogy a zsarnok
másnak belőle
haszna legyen?

Meghalni? Ember!
Hogy másnak öröme
s eszköze légy?
Ne felejtsd, ami fegyver
van ellen,
mind szent s a tiéd!

Soha! - Számkivetett vagy,
de út ne felejtsd el!
Kívüled semmi sincsen:
egyetlenegy vagy
egyetlenegyszer
s oly árva, mint az isten.

Szabó Lőrinc

Kesergő



Hol hitvány a minta, ott üres a cél.
A bűnösök ellen még megküzdenél,
de tiszta és nemes csak belül maradsz.
A törtetők torkán ma úgy fennakadsz,
mint ragadós mócsing az ujjak hegyén.
Ne keress oltalmat, csak igyál, s egyél!

Hirdetnéd hited, de már nincsen kinek.
A népek, mint fertőzött hústetemek.
Se jobbra, se balra már nem visz az út,
kifordult kabátodon átfut a cúg.
E mérgezett honban a lét kesereg,
de csöndre intenek a süket fülek.

Arany-Tóth Katalin

Szárnyak híján




Jártam sárban,
fáztam ágyban,
s oly sokszor mondtam dacosan nemet.
Megélt emlék,
felélt kellék,
ma már mind-mind gúnyosan integet.

Láttam szárnyam,
s várva vártam,
hogy hátamra tegyék az angyalok.
Sírtam nyíltan,
írtam kínban,
lelkem vérzett volna, ha hallgatok.

Hittem hitem,
s hintve vittem,
hogy a süket szószék is értse meg.
Lángész vágyak,
bámész szájak
fogsorán tán örökké fénylenek.

Cserkész lelkész,
merész zenész,
ki elpattant szívhúron muzsikál.
Fájó álom,
málló tájon
mindennapi hiányból licitál.

Komor nyomor,
nyomott gyomor
az utcákon koldulni kényszerül.
Pimasz grimasz,
igaz vigasz,
kéregető kalapban egyesül.

Halál kaszál,
talál, s zabál
hazug jövőtől bűzlő sorsokat.
Szegény legény,
megtért remény,
üres húsosfazekat mosogat.

Hibád vigyázd,
silány világ,
egyszer majd visszaharap a farok.
Sírhatsz, ríhatsz
vigaszt irthatsz,
de szárny nélkül hagynak az angyalok.

Millei Lajos

2016. január 10., vasárnap



Nem bántlak másnál
különbül, de mert szeretsz,
százszor jobban fáj.



Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Fekete István