2016. november 27., vasárnap

Mától nyugatról virradjon




Keletről ijesztő felleg közeleg,
segítségért kiáltoz a büszke rög,
sosem-bírt rabláncok, véres kötelek
szorításából az Éghez könyörög.

Először halkal, majd fájón zokogva,
szemforgatva zúg, mint az iszaptenger,
mert jaj, nem érti meg, hova lett, hova,
az őt vigyázó, istenhívő ember.

 Minden nép alszik. Mélyen, öntudatlan.
Vad moraj hallik szerte a vidéken,
vén Európánk fohászkodik térden.

Hiába is nyög. Minden mozdulatlan.
Tengernyi aluvó közönyét nézem.
Hát egyedül én, csak én vagyok ébren?

Nincsenek megjegyzések: