2016. szeptember 4., vasárnap

Ábránd szép őszi délelőttön



Csak árnyékom bolyong: meg nem zavarja
a csendet, meg nem hallod neszét,
nézz a szeliden csillanó avarra:
tájra; el vagyok osztva, szerteszét.

Kiszállt belőlem a valóm, a lélek,
s bús fák tépázott gallyai között
pillanatra minden föléled
s úton, bárhol, csak belém ütközöl.

Vizen, tornyokon, ormon: én vagyok
ami megállít. Mindenüvé látok
szememmel, amely fátylasan ragyog
örök idők őszén kacagva rátok.

Mihály László

Nincsenek megjegyzések: