2016. szeptember 4., vasárnap

A szépséghez



Boldog a pogány, aki istenét
Foghatja kézzel, s barna, mély szemét,
Az irgalmast, imádja festett képnek,
S hol kőíveknek alszik titkos árnya,
Mondott szavakban hő lelkét kitárja:
De jaj minékünk, igazhitü népnek!

Ki képed fesse, hol az az ecset?
Hol az a templom, pagoda, mecset
Hol titkos neved elsughatja ajkunk,
Hol lelked őrzi ősi tekercs-írás,
Hol keblünkből kiszakadhat a sírás:
"Mi asszonyunk, Szépség, könyörülj mirajtunk!"

Ave! Lelkemben hivőn, holtomiglan,
Lobban gyönyör, ha gyors mosolyod villan
Tünő ezüst hal iszapos hináron...
Mikor ájuló halk sikolyod hallik,
Mikor egy szem a szemembe nyilallik
S kivirul szivem, mint a pipacs nyáron!

Ó percnyi kéj, örökkévaló bánat!
Örök sóvárgás hő lelkünk utánad
S tűnsz, múlsz, keresztül milljó változáson!
Ó minden perc, szem minden rebbenése
Isten halála, isten születése,
Örök nagypéntek és örök karácson!

Ó isten anyja: Elmulás! Ó Szépség,
Szem villanása, pillanatnyi kékség,
Hangoknak percnyi hervadt koszoruja,
Lágy békülés uj szinek zengő harcán,
Futó mosoly a dolog gondtelt arcán,
Egyetlen isten, Szépség, alleluja!

Nézd, rámszakadt a rútságoknak gátja!
Vagyok szent hited bünös renegátja!
S már megutáltam éltem minden dolgát.
Szent őrületben könnyem már nem ontom
S ujjam éri hanyatló horizontom:
Im hát bocsásd el megtört szivü szolgád.

Nagy Zoltán

Nincsenek megjegyzések: