2016. július 24., vasárnap

A különcök útján



Élek, miként mások, a hiányt restellve,
annyi érzéssel, mit enged még az elme.
Elbújok gyakran, ha lábamra taposnak,
s hiába tartanak mások alaposnak,
szétszórt vagyok, bohó, egy hangulattenger,
melynek hullámzását szenvedi pár ember.

Nem hat meg sznob arcok felületes bája,
ha felcsendül bennem a szél muzsikája,
ha búcsúzni látom a pityergő Napot,
megölelem rögvest, és zsebkendőt adok
minden Őt könnyező bokornak és fának,
s kezet csókolok a Természetanyának.

Élek, mint mindenki, egyedi igénnyel,
sorsom a karmester, mégsem ő vezényel,
a dal ritmusát, mely kíséri életem,
nem szabhatja senki és semmi meg nekem.
Teremtő vagyok, csak egyedül kárhozom,
ha a Hold sarlóját aratni elhozom.

Különcnek hisznek, mert nem zenélek mással,
keringőt járok a biztos elmúlással,
s bár ő hívott táncra, a taktust én verem,
daclőszerrel töltve az életfegyverem.
Különcnek tartanak, Ők, a messiások,
temetnék hitem, mit nap mint nap kiások.

Különc kölönc vagyok a törtetők hátán,
reménykedők egén derűs szószivárvány,
különc, aki látja rét selymén a fodrot,
s felhőkből farag ki sok-sok bárányszobrot,
madárdalárdáknak lapozza a kottát,
s templommá szentelne számos életkocsmát.

Különcnek látnak, mert nem bégetek velük,
ha süketet játszik az unott Istenük,
hisz elege van már a rimánkodásból,
a kapzsi életcélú gonoszkodásból.
Ölés helyett ölelj, búra mosolyt ragassz,
s milliárd különcnek rügyezhet ki tavasz.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: