2016. június 12., vasárnap

Mint két ikerhúr



Úgy örvénylett aznap kisszobánkban a csend,
mint az érett kalász a szél keze között,
s míg gyötrelmünk könnyé édesedve cseppent,
ajkunkon a kéjvágy száz alakot öltött.

Megcsodáltalak, mint eleven keresztet,
és ottmaradni vágytam, mozdulatlanul,
mint holt fa, mely mégis gyökeret ereszthet,
ha a semmiből sejlett fényedhez simul.

Akár a homok, mely nimfák léptét őrzi
zártalak magamba, mint becses aranyat,
egy ideig láttam, démonjait űzi,
majd térdre hull elénk az emberakarat.

S akkor eggyé váltunk lázban, vérben, sebben,
akár egy dallamot zengő két ikerhúr,
mosolyom lágy ívén fölkúsztál szememben,
pillám azóta is az álmodra zárul.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kedves Daniela, ez... hihetetlenül gyönyörű.
Fogalmam nincs, hogyan találod meg ezeket a
szavakat... de lelkemben gyönyörű harmóniát
éleszt ősi nyelvünk, és ősi ösztöneink eme
kifejeződése.

Köszönöm, hogy létezel, és olvashattalak...

Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Bocsáss meg, csak most találtam meg az itt hagyod szavad aranyát, és mint a legbecsesebb kincset, szívemhez öleltem. Köszönöm, hogy ennyi éven át keres(t)ed lelkem szétszórt darabjait, köszönöm, hogy ennyi év után is szépnek találod őket.
Hálásan ölellek minden betűért külön-külön!

Szeretettel: Daniela