Nem látod, hogy véres ököllel döngetem akaratod
falait? Végig pattan föl gerincem elvárásaid ostorcsapásai alatt... alámerülök
a tengernyi „nem így kellene”és „ez nem te vagy” bús-csüggeteg hullámai alá,
amelyek olykor a tengerfenekével egyszint ásítanak, és amikor valami csoda
folytán sikerül fölbuknom a habos örvények alól, a messzi távolban meglátom
azt, aki tán lehettem volna, ha végre önmagamnak élek.
2016. június 26., vasárnap
Gondolsz-e rám?
Gondolsz-e rám? E régi megkopott
kérdést idézi most kiégett ajkam,
oly gyengéden és áhitattal s halkan,
mint imakönyvét a szegény kokott
emeli fáradt kezével magához,
a kézzel, mely ért ezer csúnyaságot
és reszketve lel benn egy szál virágot
és ráhajlik s volt lányságának áldoz
könnyével. Mint e könny, az ócska ige
húll holt szerelmem küszöbére gyáván
s riadtan, mint a bűvös szó: Szezám!
Tudom, hogy játék ez csak, tűnő íve
halott színeknek, haldokló szivárvány
s választ nem vár a hang: gondolsz-e rám?
Havas Gyula
Vers
Már azt hiszed mindent elmondtál
magadról: titkot, tervet, bűnt és dicsekvést.
Azt hiszed: barátod számtartó szemei előtt
kitárultál mint érett kaptár
s életed úgy nyüzsög fel mint döngő
ifjú raj a sejtek feltépett ajtaján.
Azt hiszed: fuldokló múltadat el se bírnád
oldó szó enyhülete nélkül, nem bírnád
a titkot, mely úgy dörömböl szíveden
mint tetszhalott a koporsó födelén.
De töprengő éjjeiden nézz csak lelkedbe
mely kielégülten hallgat.
Nézd csak mennyi mindent őrzöl még!
Nehéz pecséttel mint pártütő királynő
őrzi sejtbefojtott gyermekriválisát!
Oh nézz csak szívedbe: nem titok az
mit elmondani megkönnyebbülés!
Titok: ami szégyennel fáj, jobban semhogy
sikolthatnál. Amit rémület súlya húz a mélybe
s úgy ül benned mint szörnyeteg kő
emészthetetlenül.
Titok: ami állati léted egyensúlyát tartja
s nem oldhatod fel
csak ha életedet feloldod.
Török Sophie
Az ötvös
Övemben
minden szerszám, ami kell,
A
drágakő is markomban ragyog.
A titkos
perc már itt van, rám lehell,
S
ezüströgök, nyers aranydarabok
Pattogzanak
ki ujjaim hegyén.
Mindent
tudnék ma, amit akarok,
De csak
ülök az Idő kerekén,
S ha
percen egyet: meg-megroskadok.
A
tégelyekben balzsam, s drága hím,
Kék-ér
színű és hamvas-szőke por,
És
szája-színe és szemepárja-szín
És
selyemedző barackvirág-ivor,
Mind egy
arcképhez, zománcnak való.
De nem
dohog föl, nem búg-zakatol
Megváltó
tűzzel a hideg kohó,
Hűl, ami
fűti, messze valahol.
Mert
vérrel fűlik ez a szent kazán,
S ha nem
lobogva, nem lángolva jön
A titkos
erek labirintusán
Szívedből
hozzá egy-egy vér-özön:
Veszteggé
dermed minden a helyén.
S én
fázós dér-ruhába öltözöm,
S úgy
fáj az arany ujjaim hegyén,
Mint
homlokomon a megfagyott öröm.
Harsányi
Kálmán
2016. június 12., vasárnap
Mint két ikerhúr
Úgy örvénylett aznap kisszobánkban a csend,
mint az érett kalász a szél keze között,
s míg gyötrelmünk könnyé édesedve cseppent,
ajkunkon a kéjvágy száz alakot öltött.
Megcsodáltalak, mint eleven keresztet,
és ottmaradni vágytam, mozdulatlanul,
mint holt fa, mely mégis gyökeret ereszthet,
ha a semmiből sejlett fényedhez simul.
Akár a homok, mely nimfák léptét őrzi
zártalak magamba, mint becses aranyat,
egy ideig láttam, démonjait űzi,
majd térdre hull elénk az emberakarat.
S akkor eggyé váltunk lázban, vérben, sebben,
akár egy dallamot zengő két ikerhúr,
mosolyom lágy ívén fölkúsztál szememben,
pillám azóta is az álmodra zárul.
Az ember nem jutalomból adja a szerelmét, hanem
belső szükségből, és egészen mindegy, hogy méltóra vagy méltatlanra
pazarolja.
Muráti Lili
Címkék:
Gondolatok
Ballada
Itt vagy karomban - s messze túl kutatlak
s a szemeddel nehéz pillantást váltok:
két múltba nyíló párás, fátyolos ablak -,
kitárom, és a felcsapó homályba
kikiáltok...
S ihol mécs villan, két szemed kigyull
S felmérik régi fényétől beszőtten,
az évek sűrű fátyla rendre hull -:
s most önmagad zsongó emléke állasz
előttem.
Itt vagy, karomban, fogod a kezem,
így múlik el kezünkön át az élet,
s most, most megáll! - Terád emlékezem
s e kézszorításban találkozom
tevéled...
Itt vagy, dobogsz, szeretlek és - hiába
mégis találkozásunk egyre gyérül,
a lépteidet lépteim nyomába
igazító idő a multunk kéri
bérül...
S mint fogyó hold úgy múlik lopva rólunk
a régi arc s szemünkben régi lelkünk,
az idő sarcol és mi sírva szórunk
az aranypénzt multunk drága aranyából,
felejtünk...
Itt vagy, karomban, s így felejtjük egymást,
és nagy, közös bánatunk összebékül,
mienknél nincs nagyobb szerelmi zálog:
mert önmagunkat adtuk át egymásnak
emlékül...
Mittay László
Vallomás
Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakítottál,
fehérebb, csillagosabb.
Kéz-kézbe mentünk és most nézem:
kezem halovány és illatos;
szemembe néztél s a szemem most
sötét és csillagos.
Reichard Piroska
Vágyszárnyaim erejével
A
suttogásom nem jut el hozzád,
jaj,
hiába is erőlködöm én,
s még
mielőtt a füled átkoznád,
vagy
jajongnál a létünk peremén,
a
szélzúgással üzenem Neked,
hogy
hamarosan megfogom kezed.
Lehet,
hogy néha félve,
és
vissza-visszanézve,
de feléd
szállok én,
az élet
kék egén.
Az
tettvágyamnak póráza már nincs,
vén,
rozsdaette lánca elszakadt,
szárnyam
alatt a légtér immár kincs,
hát
repítse e büszke szárnyakat,
szivárvánnyal
festem az égre fel,
ha útra
kelsz, úgy meg is érkezel.
Lehet,
hogy néha félve,
és vissza-visszanézve,
de feléd
szállok én,
az élet
kék egén.
Csak
várd a sólymod, tárd szét a karod,
fehér
selymet tűzz ki a kapura,
ne
némuljon el soha sóhajod,
jő még
fény az égiháborúra,
a
habfelhőkbe vésem be neved,
és
hamarosan megfogom kezed.
Lehet,
hogy néha félve,
és
vissza-visszanézve,
de feléd
szállok én,
az élet
kék egén.
Millei
Lajos
2016. június 5., vasárnap
A férfi szó
A férfi szó többé nem több nekem mint tört cserép.
erősség volt
s elpusztult mégis akár a templom ott
Jeruzsálemben
s most sírhatok utána ezer meg ezer évig
mint ahogy véreim sírnak
a szentély után.
Minden tüzön át
már csak az apám szava maradt meg nekem
mint vert arany
elpusztíthatatlan és örök
mint Isten szava
melyet időtlen-időktől időtlen-időkig
egyetlen megmaradt kincsként hordoznak magukkal
a bolyongó zsidók.
Szenes Erzsi
A szeretők hallgatva álltak
A szeretők hallgatva álltak,
a tóban elrejtették szívüket,
s megbeszélvén a hullámokat
széjjelváltak.
Most már kimehetsz a partra,
kínálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
nagyot szaladhatsz -
a tóból minden kanyarodónál
hűvös szemmel egy arc fordul utánad
József Attila
Most is
Értek,
felejtek, megbocsátok!
A
szomorúságot
Úgy
öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt
mondom: nincs már mondanivalóm;
És nincs
tovább!
Percek
szüzességét már nem zilálom.
(Bús
jóra-változásom!)
Terellek
máshoz, drágák, béke rátok!
Szánom
és szívelem e mást
És
megbocsátok.
Eltökélt,
szelíd tagadás
Úgy
tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi
leendő.
Csak
zengő, altató sohák
Kongatnak
a szivemem.
Már nem
tudom, kiért sírok,
(Cserélem,
vagy feledtem!)
Ha néha
sebten
Fujom el
este a lámpát
S
felrémlik, mint álom, a régi ok.
Tán uj
ok ellen fétisül nekem.
Mert az
uj - idegen,
Mint
vendéglátó házban a cseléd.
Hogy
tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég
vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.
Így
ösmerem
Szivem!
-
(Kongatnak
rajta félrevert sohák
Messze
tűzvész-csodát.)
Benn
valahol tabú-szentélyek vannak,
Órák,
szavak, szobák!
S tudom,
meghalok, ha nem tisztelem!
- - -
Jaj!
Most is hazudok szegény, bolond magamnak!
Kaffka
Margit
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)