Nem látod, hogy véres ököllel döngetem akaratod falait? Végig pattan föl gerincem elvárásaid ostorcsapásai alatt... alámerülök a tengernyi „nem így kellene”és „ez nem te vagy” bús-csüggeteg hullámai alá, amelyek olykor a tengerfenekével egyszint ásítanak, és amikor valami csoda folytán sikerül fölbuknom a habos örvények alól, a messzi távolban meglátom azt, aki tán lehettem volna, ha végre önmagamnak élek.

Gondolsz-e rám?

Gondolsz-e rám? E régi megkopott

kérdést idézi most kiégett ajkam,

oly gyengéden és áhitattal s halkan,

mint imakönyvét a szegény kokott

emeli fáradt kezével magához,

a kézzel, mely ért ezer csúnyaságot

és reszketve lel benn egy szál virágot

és ráhajlik s volt lányságának áldoz

könnyével. Mint e könny, az ócska ige

húll holt szerelmem küszöbére gyáván

s riadtan, mint a bűvös szó: Szezám!

Tudom, hogy játék ez csak, tűnő íve

halott színeknek, haldokló szivárvány

s választ nem vár a hang: gondolsz-e rám?

Havas Gyula

Vers

Már azt hiszed mindent elmondtál

magadról: titkot, tervet, bűnt és dicsekvést.

Azt hiszed: barátod számtartó szemei előtt

kitárultál mint érett kaptár

s életed úgy nyüzsög fel mint döngő

ifjú raj a sejtek feltépett ajtaján.

Azt hiszed: fuldokló múltadat el se bírnád

oldó szó enyhülete nélkül, nem bírnád

a titkot, mely úgy dörömböl szíveden

mint tetszhalott a koporsó födelén.

De töprengő éjjeiden nézz csak lelkedbe

mely kielégülten hallgat.

Nézd csak mennyi mindent őrzöl még!

Nehéz pecséttel mint pártütő királynő

őrzi sejtbefojtott gyermekriválisát!

Oh nézz csak szívedbe: nem titok az

mit elmondani megkönnyebbülés!

Titok: ami szégyennel fáj, jobban semhogy

sikolthatnál. Amit rémület súlya húz a mélybe

s úgy ül benned mint szörnyeteg kő emészthetetlenül.

Titok: ami állati léted egyensúlyát tartja

s nem oldhatod fel

csak ha életedet feloldod.

Török Sophie

Az ötvös

Övemben minden szerszám, ami kell,

A drágakő is markomban ragyog.

A titkos perc már itt van, rám lehell,

S ezüströgök, nyers aranydarabok

Pattogzanak ki ujjaim hegyén.

Mindent tudnék ma, amit akarok,

De csak ülök az Idő kerekén,

S ha percen egyet: meg-megroskadok.

A tégelyekben balzsam, s drága hím,

Kék-ér színű és hamvas-szőke por,

És szája-színe és szemepárja-szín

És selyemedző barackvirág-ivor,

Mind egy arcképhez, zománcnak való.

De nem dohog föl, nem búg-zakatol

Megváltó tűzzel a hideg kohó,

Hűl, ami fűti, messze valahol.

Mert vérrel fűlik ez a szent kazán,

S ha nem lobogva, nem lángolva jön

A titkos erek labirintusán

Szívedből hozzá egy-egy vér-özön:

Veszteggé dermed minden a helyén.

S én fázós dér-ruhába öltözöm,

S úgy fáj az arany ujjaim hegyén,

Mint homlokomon a megfagyott öröm.

Harsányi Kálmán

Mint két ikerhúr

Úgy örvénylett aznap kisszobánkban a csend,

mint az érett kalász a szél keze között,

s míg gyötrelmünk könnyé édesedve cseppent,

ajkunkon a kéjvágy száz alakot öltött.

Megcsodáltalak, mint eleven keresztet,

és ottmaradni vágytam, mozdulatlanul,

mint holt fa, mely mégis gyökeret ereszthet,

ha a semmiből sejlett fényedhez simul.

Akár a homok, mely nimfák léptét őrzi

zártalak magamba, mint becses aranyat,

egy ideig láttam, démonjait űzi,

majd térdre hull elénk az emberakarat.

S akkor eggyé váltunk lázban, vérben, sebben,

akár egy dallamot zengő két ikerhúr,

mosolyom lágy ívén fölkúsztál szememben,

pillám azóta is az álmodra zárul.

Az ember nem jutalomból adja a szerelmét, hanem belső szükségből, és egészen mindegy, hogy méltóra vagy méltatlanra pazarolja.

Muráti Lili

Ballada

Itt vagy karomban - s messze túl kutatlak

s a szemeddel nehéz pillantást váltok:

két múltba nyíló párás, fátyolos ablak -,

kitárom, és a felcsapó homályba

kikiáltok...

S ihol mécs villan, két szemed kigyull

S felmérik régi fényétől beszőtten,

az évek sűrű fátyla rendre hull -:

s most önmagad zsongó emléke állasz

előttem.

Itt vagy, karomban, fogod a kezem,

így múlik el kezünkön át az élet,

s most, most megáll! - Terád emlékezem

s e kézszorításban találkozom

tevéled...

Itt vagy, dobogsz, szeretlek és - hiába

mégis találkozásunk egyre gyérül,

a lépteidet lépteim nyomába

igazító idő a multunk kéri

bérül...

S mint fogyó hold úgy múlik lopva rólunk

a régi arc s szemünkben régi lelkünk,

az idő sarcol és mi sírva szórunk

az aranypénzt multunk drága aranyából,

felejtünk...

Itt vagy, karomban, s így felejtjük egymást,

és nagy, közös bánatunk összebékül,

mienknél nincs nagyobb szerelmi zálog:

mert önmagunkat adtuk át egymásnak

emlékül...

Mittay László

Vallomás

Neved kimondtam s köröttünk a kert

sötétebb lett és illatosabb;

a jázmin, amit szakítottál,

fehérebb, csillagosabb.

Kéz-kézbe mentünk és most nézem:

kezem halovány és illatos;

szemembe néztél s a szemem most

sötét és csillagos.

Reichard Piroska

Vágyszárnyaim erejével

A suttogásom nem jut el hozzád,

jaj, hiába is erőlködöm én,

s még mielőtt a füled átkoznád,

vagy jajongnál a létünk peremén,

a szélzúgással üzenem Neked,

hogy hamarosan megfogom kezed.

Lehet, hogy néha félve,

és vissza-visszanézve,

de feléd szállok én,

az élet kék egén.

Az tettvágyamnak póráza már nincs,

vén, rozsdaette lánca elszakadt,

szárnyam alatt a légtér immár kincs,

hát repítse e büszke szárnyakat,

szivárvánnyal festem az égre fel,

ha útra kelsz, úgy meg is érkezel.

Lehet, hogy néha félve,

és vissza-visszanézve,

de feléd szállok én,

az élet kék egén.

Csak várd a sólymod, tárd szét a karod,

fehér selymet tűzz ki a kapura,

ne némuljon el soha sóhajod,

jő még fény az égiháborúra,

a habfelhőkbe vésem be neved,

és hamarosan megfogom kezed.

Lehet, hogy néha félve,

és vissza-visszanézve,

de feléd szállok én,

az élet kék egén.

Millei Lajos

Kőkemény hittel

a szilárd eltökéltség

bevárja jussát.

A megalkuvás azt jelenti, hogy az egyik kettétöri a saját gerincét.

Csernus Imre

A férfi szó

A férfi szó többé nem több nekem mint tört cserép.

erősség volt

s elpusztult mégis akár a templom ott Jeruzsálemben

s most sírhatok utána ezer meg ezer évig

mint ahogy véreim sírnak

a szentély után.

Minden tüzön át

már csak az apám szava maradt meg nekem

mint vert arany

elpusztíthatatlan és örök

mint Isten szava

melyet időtlen-időktől időtlen-időkig

egyetlen megmaradt kincsként hordoznak magukkal

a bolyongó zsidók.

Szenes Erzsi

A szeretők hallgatva álltak

A szeretők hallgatva álltak,

a tóban elrejtették szívüket,

s megbeszélvén a hullámokat

széjjelváltak.

Most már kimehetsz a partra,

kínálhatsz nevetve egy almát föl a fának,

nagyot szaladhatsz -

a tóból minden kanyarodónál

hűvös szemmel egy arc fordul utánad

József Attila

Most is

Értek, felejtek, megbocsátok!

A szomorúságot

Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.

Azt mondom: nincs már mondanivalóm;

És nincs tovább!

Percek szüzességét már nem zilálom.

(Bús jóra-változásom!)

Terellek máshoz, drágák, béke rátok!

Szánom és szívelem e mást

És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás

Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.

Semmi leendő.

Csak zengő, altató sohák

Kongatnak a szivemem.

Már nem tudom, kiért sírok,

(Cserélem, vagy feledtem!)

Ha néha sebten

Fujom el este a lámpát

S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán uj ok ellen fétisül nekem.

Mert az uj - idegen,

Mint vendéglátó házban a cseléd.

Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?

Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem

Szivem! -

(Kongatnak rajta félrevert sohák

Messze tűzvész-csodát.)

Benn valahol tabú-szentélyek vannak,

Órák, szavak, szobák!

S tudom, meghalok, ha nem tisztelem!

- - -

Jaj! Most is hazudok szegény, bolond magamnak!

Kaffka Margit