2016. május 8., vasárnap

Égrefeszült kiáltás leszek



Voltam már didergő harmatcsepp
a mező fényre vágyó zöldjén,
voltam pajkos, csókszájú szellő
anyám ünnepi főkötőjén.
Voltam lebénult, gyenge fűszál
teret taposó talpak alatt,
hulló falevél, megárvult ág,
konok, eltökélt dacakarat,
melyben, mint kisiklott vonat
tört, zúzott a gondolat.

Voltam már fájdalmas vonaglás
a megkeseredett arcokon,
kitört hegyű reményceruza
félbehagyott életkarcokon.
Voltam némán elénekelt dal,
félsüket fülekbe áradó,
értetlen szájú meg nem értés,
hol áldottan átkozott a szó,
de mától kiáltás leszek.
Hát remegjetek hegyek!

Azokért kiáltok,
kik élik az átkot,
s a korgó gyomrú, szemlesütött este
üveges pupillával bámul
a heverésző nincstelenbe.

Azokért kiáltok,
kik nem látnak álmot,
akik a karéj száradó kenyeret
lejárt adósságszaftba mártják,
hogy jóllakassák a gyereket.

Azokért kiáltok,
kiknek szája tátog,
de elviszi a szél a síró hangot,
mert néma reménnyel húzatnak
temetésre hívó harangot.

Azokért kiáltok,
s a hangjukká válok,
akik napestig robotolnak kábán,
s nem jutnak előbbre az úton,
mert béklyók Ők az Élet lábán.

Értetek kiáltok
vesztes milliárdok,
kiktől ellopták jövőtök fűszerét,
s most íztelenül nyammogjátok
a holnapok száraz kenyerét.

Kiáltás leszek, ostorcsapás,
égzengő harag, érchangú vád,
hogy a zsíros élettolvajok
ne lopják el a holnapruhád.
Fényedet ne mérjék hitelre,
s ne adják vissza azt kamatra,
nap mint nap fülükbe kiáltom,
hogy figyeljenek jajszavadra,
s ha élni ébred az álom,
nem kell már kiabálnom.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: