Rémülten eszmélek

Benned élek. Dús vágyakozással

hallgatom szíved csöndes ütemét,

s ha elhalkulna e harsonás dal,

ha elillanna ez az üdeség,

árnyékomra buknék. Odavesznék,

mint szulák, mely együtt hal a nyárral.

Óvd hát magad, te drága tünemény,

hisz benned élek. Életed által.

Semmit nem utálunk úgy, mint jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait.

Szepes Mária

Egészen mindegy

Egészen mindegy, hogy mikor és meddig,

Mert egyszer úgyis el kell jönnie,

Olyan mindegy, hogy hétfőig, vagy keddig,

Vagy száz évig ver az ember szíve.

A szív itt úgyis csak mulandót érez

És ezt hirdeti minden sírverem:

Amennyivel rövidebb lett a véges,

Annyival majd több lesz a végtelen.

Falu Tamás

Életjáték

Vágyak labdáit hajítom előre,

aztán utánuk szaladok magam:

csalóka kedvvel az életet játszva

hadd feledjem, hogy minden céltalan.

Szines labdáit a céltalan vágynak

egyik napból a másikba vetem,

hogy míg ragyognak fent a napsugárban,

tovább álmodhassam az életem.

Nehéz labdáját a vágytalan vágynak

egyre messzebbre dobhatom talán,

míg egy utolsó, merész hajítással

átröpítem majd az élet falán.

Reichard Piroska

Vágyaim

Oh kívánni, - szépeket kívánni

Nem nehéz, de ki tölti be majd?...

Jobb is volna tán örökre mélyen

Eltemetni vágyat és ohajt.

Nem, nem! - szólok és kimondok minden

Vágyat, a mely fekszik szívemen.

Oly szerények, - nem fogod te őket

Megsokallni édes Istenem!

Elvonulva egymagam kiinni

Nem kívánom éltem poharát.

Ossza azt meg vélem úgy derűben

Mint boruban egy-két jó barát.

Adj szelíden lángoló szerelmet,

Mely derítse szivem érzetit,

Mint a nyári napsugár, amely nem

Csak ragyog, de éltet, melegít.

És ha majdan tettre hív az élet,

Nyiss előttem méltó pályatért.

- Oly nehéz a céltalan bolyongás?...

Élni s azt sem tudni, hogy miért.

Nem kívánom, hogy soha ne gyüljön

Életemnek látkörére vész.

Nem riaszt meg pusztitó viharja,

Lelkem azzal szembeszállni kész.

Ámde küzdés, fájdalom, csalódás

Le ne sujtsa, meg ne törje őt!

Adj lelkemnek örök ifjúságot,

Csüggedetlen lángot és erőt.

Égi szikrát érezek magamban,

Szellemet, mely földre nem tapad,

S arra int, hogy rabnak nem születtem.

Hadd legyek hát, - hadd legyek szabad!

Végre biztos kikötőbe jutva

Hagyd kivetnem éltem horgonyát.

Oly nagy a föld! - rajta nékem is, hol

Főm' lehajtsam, adj egy kis tanyát.

S töltse bé azt gondtalan vidámság!

- A lakóját lelki nyugalom, -

Úgy beteltek vágyaim, - reményim

S áldva zendül háladó dalom.

Halász Imre

Felfigyeltél már arra, hogy a Társad, Kedvesed hamarabb ad igazat idegennek egy adott kérdésben, mint neked? Ez azért van, mert az évek során kiderült, hogy egyszer-kétszer tévedtél (mint a legtöbben közülünk), míg a másik, az az idegen, aki csak most toppant be az életetekbe, önmagát bensőségesen kifejező módon, és nagyon nagy előnyre szert téve azzal, hogy most szólalhat meg talán először, kiváltja társadból az őt támogató magatartást. Egy fikarcnyi csorbát se szenvedjen emiatt az önértékelésed. Ha valami csoda folytán helyet cserélhetnétek hirtelen, akkor biztos, hogy Neked lenne igazad, akkor is, ha nézőpontod mit sem változna.

Mért búsulsz?

Mért búsulsz? Szemeid könnye miért pereg?

Mi fáj? Nézd, odakinn a zizegő, szelid

ágak közt legyező fény kacag álmatag.

Légy hát víg, mosolyogj te is.

Oszlik-foszlik a tél, olvad a hó, ezüst

párák lengnek a vén, rest hegyek ormain

s fodros pántlikaként táncol a hüs patak.

Mért csak téged emészt a bú?

Menj, sétálj a mező földszagu utjain

s nézd némán a füzek csöpp rügyeit s a kék

égbolt fellegeit. S győzd le a bánatot,

lelked zengje be az öröm.

Hidd el, balga dolog tépni magad, hisz egy

ember semmi se itt. Fontos a földön az,

hogy az emberiség törjön előre, mig

el nem éri a végzetét.

Menj és lesd a rügyet. S majd ha kibomlik a

forró, dus tavasz, irj verset a porba, mit

széthord lágyan a szél. S mámoros orgona

fürtjével koszoruzd fejed.

Ölbey Irén

Csak a múlt

Pár emlékem van, mikből élek.

Egy felhős, fáradtarcú délután,

Egy fényes reggel, egy pár csodaéjek.

Pár karcsú lány, sápadtak mind s kevélyek

Ők kisérnek az élet tévután.

Munkálkodom, eszem és járok.

Külszinre: élek, mint él más ezer.

De benn borús fantómaimra várok:

Fényes falak, vén felhők, karcsú lányok

S a múlt fájó gyönyörét élvezem.

Nem a jelen az, mi gyönyört ád.

A Ma titkos zenék nélkül való.

Csak az emlék, mely évek ködén tört át

S váró szivedbe surran, amely föltárt,

Csak az tör meg és az vigasztaló.

Ma meg sem érzem, ami megsebez.

Mi ujjongásra késztet ma, felejtem.

De az még lelkem vasvesszője lesz,

Ez koszorút még fájó főmre tesz -

Nem vetem el, csak a szivembe rejtem.

Peterdi István

Adom, ha kéred

Csurran a szónak perctelen hangja,

szökken az éjjel mélykék haragba. -

Csillagok jönnek csábos ruhában,

fényt terít hold-kéz rájuk busásan.

Kondul az éjfél szellem-harangja,

néznek az égből hegyre, patakra. -

Táncol az erdő hullámzón, lágyan,

fújja a szellő... álmomban láttam.

.....

Érintett engem misztikus csókkal

árnyalak halkan játszott valómmal. -

Ágyamban ültem ébredést szítva,

csukva a szemem, vakság bénítja.

Vigyél magaddal, karodban innen,

bárhová tartasz, itt semmim sincsen. -

Jobb lehet máshol, sok volt az élet,

fáradt a lelkem... adom, ha kéred.

Sztancsik Éva Lambrozett

Csónak

Csónakhallgatáson libegek a csenden,

a világ, mint papír, gyűrve tenyeremben,

szkarabeusz bogár lábaként az ujjam,

görgeti, forgatja, galacsin a múltam.

Gondolat viharán fekete fellegek,

fájdalom villámtól a szívem megremeg,

hallgatás csónakját átszúrja egy zátony,

kiszakad belőlem, robban sóhajtásom,

vijjogó sirályként csak csapkod felettem,

óriás tengerré nőtt a patak csendem,

lelkembe  hiányod bele-belemélyed,

hogy lehetsz szívemen, billog, égő bélyeg?

Elapad a csendem, tenyeremen világ,

ujjaim simítják, zaj a lelkembe vág,

valaki szól hozzám, törik hallgatásom,

libegő csónakom, part mellet egy láncon.

Tóth János

Harminc ezüst kamatja

Valami lassú haldoklás az Élet.

Mind úgy csüggünk a volt és lesz között,

mint korhadt híd a szakadék fölött,

mint bús térdeplők a rabságos éjben.

Nem értem... Hová tűnt az a régi fény,

hol van a vágy, a merészálmú hit,

az áhítat, mely röpülni tanít?

Csak elfekszünk kábán sorsunk tenyerén.

S nem tör át senki a lemondás füstjén,

mintha utunkat állná az átok.

Pokolba tartók, rátok kiáltok,

eladtuk lelkünket Júdás ezüstjén.

Biztató

Bányász, ne féld a tárnák holdtalan, végtelen éjjelét,

Merítsd csákányod a mélység gyürtbőrű, ércideges husába,

Ne félj a rossztól, hisz fölötted ott világít őrző csillagod:

A Davy-lámpa.

Te is légy bátor, hintázó vizek hátán, halász,

Éjbe hajlik a föld, de mindent megtart jó vállán, nem dob le magáról

A holdsugaras ezüstös horgain fönnakadva ficánkol a halnép,

Nehezül a háló.

Földművesem, ha a tarlón égi szitokként kopog a jég

S az isten haragja elömlik az égi ponyván feketülve,

Sötét szobádban a jó, meleg búbosnál ne remegj, - gabonád

Már benn van a csűrben.

S ki a szívtelen hegyeket mászod, sastollas bérci vadász,

Puskával a vállon, szívedben aggodalommal, a mágneses mélybe

Le nem zuhanhatsz: erősen markol, meg nem szédülve, a társad

Biztos kötéllel.

Végül te, költő, mikor ezer bányába leszállsz

Kitépni dalodnak csillámló ércét, mikor széthinted a hangod,

Mint a halászok tengere űzi hullámait, öleli öt világrészt,

Mikor a zajból

Fölsajdul a vers, akár a fájdalom, a vas-boronás,

Szakítja lelked rögéből, akár vidám, nagy sasként száll a magasba,

Költő, minden veszélyben légy rettenthetetlen, mert téged az isten

Szent ujja igazgat.

Sárközi György

A hit magában, tudás nélkül kaotikus, ködös valami, és könnyen csődöt mond, alkalmazhatatlanná válik a kétségbeesett szükség óráiban.

Szepes Mária

Világ páncélja lenni!

Nem gondolhatok immár önmagamra

nem tűnhetek el sors sebes folyásán,

nem nézek vissza a letűnt napokra

sem növekvésemre jövőm dagályán.

Mást ragadtam magamba s mások sorsa

lendít most és nem tarthat vissza sátán,

nincs kedv merülni léha mámorokba

az ember roppant tereit belátván.

Hatalmasabb e jó, mint mind a rémek

mihelyt páncélnak sem kellek magamnak

s ezzel leszek minden koron túl élet.

Isten kezében vagyok boldog eszköz,

világ páncélja a vak emberek közt

kiket nem sejtett örvények ragadnak.

Marconnay Tibor

Egyszer megnyugszom

Egyszer megnyugszom és erős leszek

S majd könnytelenül járom az utat.

És tűz, víz, nap, zivatar közepett

Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,

Mint könnyű felhők a vihar után

S zaklatott éjek látomásain

Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szivem falán egyszer majd rést nyitok,

Mert makacsúl véd múlt emlékeket.

S kiszórok onnan minden lim-lomot,

Fakó babér – és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedűl leszek,

Hogy elfelejtek időt és napot.

S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,

Miként az űrben bolygó csillagok.

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen -

Távol a zaklató álmok, a vágy -

S a nagy éjben kialszom hirtelen,

Mint egy ismeretlen, fáradt világ.

Erdős Renée

Égrefeszült kiáltás leszek

Voltam már didergő harmatcsepp

a mező fényre vágyó zöldjén,

voltam pajkos, csókszájú szellő

anyám ünnepi főkötőjén.

Voltam lebénult, gyenge fűszál

teret taposó talpak alatt,

hulló falevél, megárvult ág,

konok, eltökélt dacakarat,

melyben, mint kisiklott vonat

tört, zúzott a gondolat.

Voltam már fájdalmas vonaglás

a megkeseredett arcokon,

kitört hegyű reményceruza

félbehagyott életkarcokon.

Voltam némán elénekelt dal,

félsüket fülekbe áradó,

értetlen szájú meg nem értés,

hol áldottan átkozott a szó,

de mától kiáltás leszek.

Hát remegjetek hegyek!

Azokért kiáltok,

kik élik az átkot,

s a korgó gyomrú, szemlesütött este

üveges pupillával bámul

a heverésző nincstelenbe.

Azokért kiáltok,

kik nem látnak álmot,

akik a karéj száradó kenyeret

lejárt adósságszaftba mártják,

hogy jóllakassák a gyereket.

Azokért kiáltok,

kiknek szája tátog,

de elviszi a szél a síró hangot,

mert néma reménnyel húzatnak

temetésre hívó harangot.

Azokért kiáltok,

s a hangjukká válok,

akik napestig robotolnak kábán,

s nem jutnak előbbre az úton,

mert béklyók Ők az Élet lábán.

Értetek kiáltok

vesztes milliárdok,

kiktől ellopták jövőtök fűszerét,

s most íztelenül nyammogjátok

a holnapok száraz kenyerét.

Kiáltás leszek, ostorcsapás,

égzengő harag, érchangú vád,

hogy a zsíros élettolvajok

ne lopják el a holnapruhád.

Fényedet ne mérjék hitelre,

s ne adják vissza azt kamatra,

nap mint nap fülükbe kiáltom,

hogy figyeljenek jajszavadra,

s ha élni ébred az álom,

nem kell már kiabálnom.

Millei Lajos