Oh
kívánni, - szépeket kívánni
Nem
nehéz, de ki tölti be majd?...
Jobb is
volna tán örökre mélyen
Eltemetni
vágyat és ohajt.
Nem,
nem! - szólok és kimondok minden
Vágyat,
a mely fekszik szívemen.
Oly
szerények, - nem fogod te őket
Megsokallni
édes Istenem!
Elvonulva
egymagam kiinni
Nem
kívánom éltem poharát.
Ossza
azt meg vélem úgy derűben
Mint
boruban egy-két jó barát.
Adj
szelíden lángoló szerelmet,
Mely
derítse szivem érzetit,
Mint a
nyári napsugár, amely nem
Csak
ragyog, de éltet, melegít.
És ha
majdan tettre hív az élet,
Nyiss
előttem méltó pályatért.
- Oly
nehéz a céltalan bolyongás?...
Élni s
azt sem tudni, hogy miért.
Nem
kívánom, hogy soha ne gyüljön
Életemnek
látkörére vész.
Nem
riaszt meg pusztitó viharja,
Lelkem
azzal szembeszállni kész.
Ámde
küzdés, fájdalom, csalódás
Le ne
sujtsa, meg ne törje őt!
Adj
lelkemnek örök ifjúságot,
Csüggedetlen
lángot és erőt.
Égi
szikrát érezek magamban,
Szellemet,
mely földre nem tapad,
S arra
int, hogy rabnak nem születtem.
Hadd
legyek hát, - hadd legyek szabad!
Végre
biztos kikötőbe jutva
Hagyd
kivetnem éltem horgonyát.
Oly nagy
a föld! - rajta nékem is, hol
Főm'
lehajtsam, adj egy kis tanyát.
S töltse
bé azt gondtalan vidámság!
- A
lakóját lelki nyugalom, -
Úgy
beteltek vágyaim, - reményim
S áldva
zendül háladó dalom.
Halász
Imre