2016. február 14., vasárnap

Ha mélyembe élsz is



Bennem élsz, mégis úgy mar, lüktetve éget,
küszködő kínkönnyeket nyel kövér hiányod.
Tétován támolygó szívdobbanásnyi létem
marcangoló foggal falja fel
szűkre soványodott, élhető világod.
Mint kisgyermek, úgy várom naponta
az életet jelentő, nyugtató mosolyt,
s mert függönyként feszülök tudatablakodra,
téged a bezártság nem létező,
fekete keserve halálra fojt.
Pedig tér van a tenyeremben,
s feléd nyújtom a nap-sárga rét
minden nyílásra ítélt virágát,
a csilingelő, vágyálmú virágszirmok
szél- borzolta, édes hahotáját.
Neked gyűjtöm és arcodra simítom
a szivárvány ölelkező színeit,
s eltöröm a Sors kezét, ha nem épít nekünk
halálig tartó közös fészket itt,
hol reményből fonhatom meg
összetartozásunk bársony kötelét,
mely nem szorít, de összetartja
kettőnk szárnyalni vágyó,
közös szárnyú életét.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: