2016. január 30., szombat



Úgynevezett hiúságunk, önérzetünk, gőgünk szükségszerű csigaházunk, melyet életűnk a ránk szúró társadalmi benyomások alatt választ ki lelkünkre. Ezen a csigaházon belül közölhetetlenül, megölelhetetlenül, társtalanul éljük meg igazi énünket. Néha az életerő nagy előbuzgásában elfog a társulási vágy, keressük a szavakat, melyekkel belehorgonyozhatjuk magunkat más emberéletbe, szavakat, melyek két egymás felé hajló lélek násza lehetnek. És ilyenkor áldottak a nyelv primitív rángásai, a »jaj!« a »be szép«, az »ó« stb. és az arc első változásai, melyekkel egy közvetlen percben kivetíthetjük magunkból az énünkké lett világot. De mikor már mondattá leszünk, szabatos, csinos, választékos mondattá, érezzük, hogy magunk helyett társalgást adunk s a régóta élt emberélet a túlságosan kijátszott nyelv fáradt unalma zsibbad reánk. Jobb magunkban maradni, belső képekben élni le az életet. Ha már egyénné betegedtünk, élvezzük magunkban e nagyszerű betegség lázas álmait.

Szabó Dezső

Nincsenek megjegyzések: