2016. január 10., vasárnap

Egyedül



Óhajfények szemhéját zárja le a kezem,
ezt hagyta örökül a teremtő Istenem,
s míg én temetni tanulok égi engedéllyel,
a rosszindulat kikacag. Kivirágzó kéjjel
szüli a halálra szánt perceket,
akaratfolyókat és szándékhegyeket
ajándékoz sivár, sószemcsés sivatagoknak,
hogy érezzem, az értékek örökké változnak.
Ó, mit is remél a virágporos vágyódás?
Miért lengeti a szél, s a perzselő lángolás
miért piszkít be mindent tűzette korommal?
Mit is kezdhet az élet halandó oltalommal?
Pillangóhitek szárnyait metszi le tőből a holnap,
s míg a tettek hóhérpallossal kaszabolnak,
bennem árvaként sír a szépre éhes lélek.
Miért is dajkálok csecsemőszájú meséket?
Jó szándékú utak nyüszítenek a talpam alatt,
vinnék a lábam, s a kidülledt mellű akarat
vascsizmába szorítja meginduló lépteimet,
elvérzik a lélekjóság, ha parancsra temet
virágzó reményeket a vakszemű szándék.
Ó, bár csak a vakvezetők botjává válnék.
Lelkem fehére, mint hófödte paplanos rét
takarná be az óhajokat, s éltető melegét
ott a hó alatt, örökre megőrizné hitem,
mert a tisztaságnál nem fontosabb semmi sem.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: