Ez éles,
tiszta szürkület való nekem.
A
távolban tar ágak szerkezetei
tartják
keccsel az üres levegőt.
A
tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába
mélyed és talán megsemmisül.
Ki
tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint
az eb, melyet gazdája megszidott
s
kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha
idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan
most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy
bizonyos itt - az, ami tévedés.
Még jó,
hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom.
- Járni gyermek így tanul.
Hisz
gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert
túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán
mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz
és csökönyös, ha az - hogy tudjam én?
Az egyik
rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a
másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de
hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt
nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek,
szenvedtem én is eleget
s amaz
ellopja tőlem a szemetet is.
Ez
ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre
egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy
hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel
némaságot szűl - azt hiszi ő -
vagy
ősi, tiszta űrt.
József
Attila