2015. december 27., vasárnap

Éj-szőtte varázs




Már kinyitotta szép rügyét a csönd,
s az éj hajába tűzte boldogan,
ilyen lehet a szent öröm, ha van,
ilyen lehet az ünnep odafönt.

Remegve néztem, amint szobámig
szállott alá a száz színből szőtt fény.
Térdre hulltam a karzat küszöbén,
s ott időztem ámulva sokáig.



A csend is más... Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.

Csitáry-Hock Tamás

Esteli vágy




Csönd bujkál lompos erdeink alatt,
az ormokon füstöl az alkonyat,
az álmos tó a parttal enyeleg,
dőlj a karomba, tündéri gyerek,
gyönge fejeddel a szivem alatt
szeretném elzokogni magamat,
fölkélni, mint egy fényes látomás,
hajad kisérne, mint szelid palást,
míg égbe érnénk végtelen ezüst
imbolygással, mint áldozati füst.

Jankovich Ferenc

Csendpercek



Mint márványban a finom erezet,
úgy lopakszik át szívemen a csönd.
Elringat karján az emlékezet,
s a béke, mint gondosan vetett föld,
lassú-szépen virágzik ki bennem,
beborítva a gondok erdejét.
Csupa illat, íz és fény a lelkem,
a csend rám lopja könnyű köntösét.

Sárhelyi Erika

Sötét szobában



Jó volna most kóbor kutyának lenni,
Kullogni nedves esti tarlón fázva
S lent függő felhők permetegjén ázva
Útszéli árok mélyén megpihenni.

Vagy ordas farkas, tépett,ösztövér,
Kit űztek hajtók hómezők homályán
Bús szürkületben s zsombékos tanyáján
Elnyulhat végre tördelt nád tövén.

Ziháló nyúl a szántáson, ledobbant
Szegény pára, mely széttekint a roppant
Mezőn, ahol futott remegve nemrég.

Vagy föld alatt vak éjben bús vakond:
Se kín, se kéj, se szerelem, se gond,
Se gondolat, se terv, se vágy, sem emlék.

Nagy Zoltán

2015. december 20., vasárnap

Csak a verset ne




Ha gőgöd szele haragra gerjed,
fedd be bús éjjel fényívó szemem,
szállj irdatlan, álnok pörbe velem...
Engem bánthatsz, de ne bántsd a verset.

Zavard össze lélekvizem fodrát,
légy sírom, máglyám, bitóm, bilincsem,
hisz a mélyben mindig többre vittem...
Szidj, de ne tépd gyönge rímem bokrát.

Sokvágyú lelkemet vesd csak meg, lásd,
a büszke lázongást elviselem,
nevess gúnyosan gyermek-hitemen...
Engem bánthatsz, de a verset ne bántsd.

A versek nem hiszik



A verseim nem tudnak róla semmit.
Azok még most se vállalják a vádat.
Én elhiszem, de nem hiszik a versek
Csak fájdalom van bennük és imádat.
Én a szemedbe mondom, de a versek,
azok nem mondják a hátad mögött se.
Szájukba adnám, nem mondják utánam,
némelyik inkább elhallgat örökre.

Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
az egyik oly különösen mosolygott.
A vers... ha tudnád! Azt nem én csinálom.
Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
a költő senki, semmi. Csak fogadja
a verseket, akik hozzá eveznek.

Honnan is jönnek? Örökkévalóság
hajósai ők! Esti szürkületben
érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
Futok elébük, kérdezem ijedten:
mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
Ott az igazság, ott az ő szemükben!
az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!

Nadányi Zoltán

Félig, egészen

Ahogy a könnyek egymásba csöppennek,
kanyargós patakká keverednek.
A vers-sorok épp így viselkednek.
Lecsöppenő szót hívja a másik.
Egymásbatünnek, félig, egészen.
Akképpen növekednek,
ahogy az alkonyat az égen.

Károlyi Amy

Aki szegény, az a legszegényebb



Ha az isten iródiák volna
s éjjel-nappal mindegyre csak írna,
úgy se győzné, ő se feljegyezni,
mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
fázósságát odadja a télnek,
melegét meg odadja a nyárnak,
üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
várt szombatját száz gond nyomorítja,
s ha vasárnap kedvét megfordítja,
akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak galambok,
csillagtollú, éneklő galambok,
de így végül griffmadarak lesznek.
Hollóképpen igaz törvényt tesznek.

József Attila



Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.

Nemes Nagy Ágnes

Betűk, betűk...




Betűk, betűk, ti téveteg vonalkák,
Szeszélyetek mi cél felé halad?
Ti, búm guzsallyán sodrott halk fonalkák,
Mivé lesztek ma ujjaim alatt?
Nem is tudom: szövöm csak s bontom árván
A kusza dalt s a tompa öntudat
Bús Penelope-kedve, mit se várván,
A rokka vak pergésén elmulat...

Tóth Árpád

Valami ég e versen át



Valami ég e versen át,
idegen test a sebben;
mit szemmel nézz, de mégse látsz,
s nem mérhető le kedvben,

talán a hó, talán a szó,
arcpír emléke rendre,
amíg a visszhang visszaszól,
a hűvös-sárga mertre,

valami ég, nem lángra gyúl,
valami ég, felettem,
a hamva szó, a szó kihunyt,
mielőtt elfeledtem.

Valami ég e versen át,
a szó, a hó, az emlék,
valami végleg itt maradt,
mit mégis elviselnék,

csak szó vagyok, csak szó a vers,
a láng, az ég, a kedvem,
és szó az is, hogy elviselsz,
s nem tűnődsz már a merten.

Farkas Wellmann Éva

A beépített lélek



Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.

Művészeted a művészetemnek,
Stílusod stílusomnak része lett,
A Lelked, mint Kőmíves Kelemenné,
Sziklaváramba beépíttetett.

Vagy inkább úgy épültél tán belém,
Mint Strassburg dómjába a gótika.
Ki a stílt vágyik kitépni belőle:
A templomot kell lerombolnia.

Reményik Sándor

2015. december 14., hétfő

Bárcsak letehetném




Jó volna, ha egyszer fölszakadna
mindaz, mi mélyemben rég megkövült,
tépjen, marcangoljon kínom karma,
csak érezzem, hogy könnybe különült.

Jaj, mennyi szenny, tompa álom, salak
szabadulna végre-valahára,
s a visszafelé áradó savak
nem roncsolnák szívemet halálra.

Nem ringnék többé emlékem szaván,
nem fájna, hogy sosem voltam gyermek,
hogy sosem ölelt magához anyám,
míg mostohák téptek, űztek, vertek.

Nem fájna, hogy fülemben úgy sivít
a rég átélt véres iszonyúság.
Felemészt, elpusztít, megsemmisít,
rút féregként kikezd. Belülről rág.

Árva vagyok. Senki. Bús nincstelen.
Anyám szült így a Sors lába elé.
Bár tudnám, miként, hogyan viseljem,
hogy négy magzatja szakadt százfelé.

Bár tudnám, miként felejthetném el,
mivel oldjam el e lélekcsomót,
hogy a gyermekszemhéjamat éjjel
sose csukta be gondoskodó csók.

Lélekgyomrom korgott, kínzott éhe
a szeretet-szőtte, kedves szónak,
de csak szópenész jutott kenyérnek,
mint a legtöbb árván álmodónak.

Ma adnának sokan. Nem kell vigasz.
Nem kárpótol a szánalomostya.
Szakadna fel végre, s a könnyviasz
múltam szennyét szívemből kimossa.

Senki küldöttje



Senkise küldött. Hát minek jöttem?
Csúszós, köves lesz, tudtam, az út:
Véres mögöttem, köves előttem,
Meredekjárni vándorsarút
Mégis kötöttem.

Senkise küldött. Pocsolyán, tűzön
A magam vágya, átka vezet,
Vaksors írását én nem betűzöm,
Sírva se mosom sok sebemet.
Ha sors, hát űzzön.

Alant tipegni parányi sorban
A hangya-élet hí vissza most:
Morzsát csipedni és jóllakottan
Faltőbe ülni s egy huzamost
Szunnyadni ottan...

Nem mehetek már. Senki küldöttje
Lihegek-lógok ég s föld között.
Lemenni gyáva, feljutni gyönge -
Várom a fojtó, irgalmas ködöt.
Csak már befödne.

Gyóni Géza

Homokjáték




Pergő homokkal játszik a kislány,
Árkokat ás és alagútat épít,
Bástyát meg várat — s már kész is a város.
Ha új ház kell még, rontja a régit.

Rombol meg épít aranyhomokból.
Kis tenyeréből földre zizegve
Hullva homoklik a sárga kőliszt,
Össze ha omlik, nem bánja kedve;

Sőt el is únja, egy ha soká tart,
Rúgja kacagva, nem tartja sokra,
Hopp, no ez eldőlt! — nevetve nézi
S nevet a nap is az aranyhomokra.

"Homokra ne építs, csak játssz vele lányom,
Emelj belőle dús kastélyt, százat,
Mind szép, mert mindre süt az arany nap
S ha eldől, épít újat a vágyad.

Játéknak jó ez: homok, — szerelem,
Örökkön új az ingere, bája,
Játssz vele vígan", — ím így nevelem —
„De jaj, az életed ne építsd rája!"

Lányi Sarolta

C’est la vie



(Ilyen az élet)

 Naponta kenyérrel kínál a drága,
tálcámra teszi a szerető vágya.
Süteményt süt másnak, pénzt költ virágra,
mert Ő gondol a nincstelen világra.
Majszolom kenyerem, nem élek mással.
Ó, csak már egyszer kínálna kaláccsal.

Dicséri hajam, jól áll a fejemen,
s fésűt nyom kezembe az egyetlenem.
Vág, igazgat másnak engedelmesen,
s ha önző módon ezt rossz néven veszem,
elhalmoz Ő, bölcs, éltető tanáccsal.
Ó, csak már egyszer kínálna kaláccsal.

Mellém bújik este, vigyázza álmom,
természetesnek veszi szuszogásom.
Ám imát mond másért, s az elmúláson
jajong, kesereg. Úgy könyörül máson,
hogy fényemet óvja acélos ráccsal.
Ó, csak már egyszer kínálna kaláccsal.

És mégis... Ó, Te ronggyá szakadt Élet,
a halálodig szolgállak én téged.
Enyém a szürkület. Szikrázó kényed
szórd csak másra, ha ettől nő erényed.
Vigyél csak mást fel arra a padlásra.
Kenyéren éltetsz, s nem vágyom kalácsra.

Millei Lajos