2015. november 22., vasárnap

Az Időkerék fordult




Versailles nem sírt, mikor a kétség
négyelte fel a magyarok hitét,
de babért font, míg itt az orv éhség
okádta ki a nyomor utóízét.

Úgy sújtott le ránk a véres ítélet,
mint vétlen nyakon az éles gyilok,
vérben áztatták e szent vidéket,
hogy nyíljanak rajta névtelen sírok.

Rémüvöltésünk süket fülre talált,
fogyni kezdtünk, mint rét fölött a köd,
aki kiállta a kín viharát,
az láthatta a gúnyos kárörömöt.

Abban oldódott fel hangtalan jajunk,
abba süllyedt nyomtalan a holnap,
azok, kik sejtik, tudják fájdalmunk,
bánatunk súlyától földig hajolnak.

Ma Versailles sír, s búsan, megtörten
öklével magyar szívkaput dönget,
s bár lelkem e lármára megzörren,
nem tudok ejteni érte egy könnyet.

Csak egy éjszakára...



Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
 Gerendatöréskor szálka-keresőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
    Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
    Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
    Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Gyóni Géza




Az igazság, bármit is csináljanak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor.

Wass Albert

Valahol Európában



Odakint most szörnyek járnak,
lélektelen
szürke árnyak,
avart zizzent hamis léptük,
zászlókat fest
Káin vérük.
Odakint most szörnyek járnak,
emberből-állattá vállnak.
Hitük fegyver,
éles szabja,
Európa vére rajta.
Odakint most szörnyek járnak,
hamis szóra
mély sírt ásnak,
nem is tudják milyen mélyet,
az egész Világ beleférhet.

Vaskó Ági

Gyűrűt készíttetek...



Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.:
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
Nekem: káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!
Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
S csak Istene lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És néma, fagyott öblű kürtjeink, -
A némaságuk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt:
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920:
E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Reményik Sándor

Apokalipszis




E végtelen nemzeti zuhanásban
megsemmisítő időutazás van.
Tiszta létöröm és gyötrelem között
az emberség, ki tudja merre szökött,
hisz nem maradt e nyomorban semmi más,
csak forrongó bosszú, s izzó lázadás.
A kitaszított fut a széllel szemben,
Istenhez könyörög még - egyre szebben,
de már az Isten is csak hátat fordít,
s a pokolnyi bűnnek egy sátrat állít.
Benne égünk nyüszítve valahányan
az Apokalipszis kín-káoszában.

Arany-Tóth Katalin

Nincsenek hősök



Nincsenek hősök, végül mind feladta.
Zárt sorokba róva a Dunának mentek,
sok kopott kabátú, tévelygő ebadta
mint megannyi árnyalak, úgy jelent meg,
s mint ki reménytelen, elátkozott kort lát,
vonultak a vízhez bontani vitorlát.

Nincsenek hősök, csendesek az utcák.
Hol egykor őrjöngve kiáltottak halált,
az éjverte csenden térdig túrva jutsz át,
aszfaltrajz se rezzen, az idő is megállt,
és mintha messzire néznének a házak,
nézik a távozót, nincs itt, aki lázad.

Nincsenek hősök, mennek a tengerig.
Kabátszárnyak szállnak nyugatnak, keletnek.
Amit nem találtak, majd máshol meglelik;
megannyi hithagyó, átkozott eretnek,
magukra maradtak. Magunkra maradtunk,
sűrű eső áztat, mocsárvíz alattunk,

nincsenek hősök, sírni lenne kedvem...
vagy csak egyet látni újra,
képzeletben.

Hepp Béla

2015. november 13., péntek

El ne add magad!




A minap vásárba vittem a lelkem.
Gazdát cserélt volna a tiszta alázat,
az eszmény, erény, feddhetetlen kellem...
Nem kínáltak értük egy ép szalmaszálat.

Volt, ki túladott hozott portékáján,
s gyorsan zsebre vágta a semmi kis vagyont,
volt, aki másokat túllicitálván,
a porba hullt álmokban nagy hasznot szagolt.

Így folyt a vásár... az álorcás tömeg
fülsértő lármát csapva vett, cserélt, adott,
eladnak, vesznek valamennyiünket
a világuzsorások, kufárfajzatok.

Sárba taposnak hitet, vágyat, álmot,
s mi naiv, balga módra áltatjuk magunk,
danolva vesszük nyakunkra a jármot,
hogy zsib-jószágokként másért éljünk-haljunk.

Az élet



Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szivem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Ady Endre




Minden zuhanás végén oltár előtt ébred az ember.

Szepes Mária

Vallomás




Nagy messziről jöttem én közétek:
hol a bántó zaj csak csendes rezzenés,
ahol boldognak lenni oly kevés,
hogy szinte-szinte vétek.

Hol örök fény van, árnyék nincsen,
hol a gyatra is bűbájos zene,
s mindenkinek van őrző istene,
hol nincs ború a szíven.

Beteg világból, zöld fellegekből,
álomvilágból, megtörve, csendesen,
viharban járni, dalolni fesztelen,
s részt kérni minden sebből.

Komlósi Lajos

Valami halk virúlást...




Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz
csak amiként a fű a fához
a csillaghoz a mécs világ,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi csak nekem nevessen,...

(Szűzi szeliden mi elrejtezett,
mikor jött a virágtipró regement
robogó rémszekéren
jött, borzasztóan, a bánatbrigád.)

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

nem csillagot, két jó szemet csak
sötéten át is szivembe fénylőt
s valami halk virúlást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Lányi Sarolta

Ha én megyek



Millió éven millió halott
Csak hallgatott, csak mindig hallgatott.
A halálisten kapujába
Vacogva és fakóra válva
És meggörnyedve, hogy bementek
A kárhozók s a földi szentek:
Levágta őket a »mi lesz?«
S nem volt szavuk, nem, senkihez.

Millió éven millió halott
Hogy hallgatott, ó, hogy hallgathatott!
Az élet fülét mindhiába
Nyomta a halál kapujára -
Csak csönd felelt. Jaj, nem feleltek
A kárhozottak és a szentek.
Csak csönd felelt. Ó, hát mind gyáva,
Vagy mind kegyetlen, aki elért
A halálisten kapujába?
Ha én megyek, ha én megyek,
Bús vétkezők, szent emberek,
Hiú vakok és elesettek,
Térdeplők s kik bálványt öleltek
S vergődök mind a nagy talányon -
Ha én megyek, ha én elmentem,
A halálisten kapujából
Én azt a titkot elkiáltom!

Hogy roppan itt majd minden össze!
Gúnyos szemét könnyben fürösztve
Aki pogány, veri a mellét.
Robotos, komor éjszakákon
Szent lesz egy csöppnyi gyermekálom
S jaj, átkozott a bús ébrenlét.
A gázoló harci szekér
Kis talyigáknak hogy kitér!
Görnyedve, sirva, imádkozva
Ődöng a gőg. Hosszú zsolozsma
S meakulpák sikoltó jajja
Káromlók torkát fojtogatja.
Jóllakik egyszer minden éhes,
Édes testvér lesz a fekélyes
S a szolgalánc-vájott sebet
Bekötik patyolatkezek.
És jó lesz itt koldusnak lenni,
Ha élet-ur elkezd remegni
S minden gyönyört eloszt vezeklőn:
Mikor én egyszer elkiáltom
A halálisten kapujából,
Hogy - féljetek, mert ítélet jön!
-------------------------------------
Vagy ünnep lesz, orgiás ünnep!
Egyszerre mind előkerülnek,
Kiket szent félés visszatartott.
Bűnbánó, bús és redős arcok
Falánk szatirpofára válnak.
A zárdaszűzek kéjt kinálnak.
Szent álarcát a szent levetve,
Rabolni áll az útszögletre -
És zúg a jaj és zúg a korbács,
Cafatba lóg a véres forgács
A lázadó mezitlenen...
Hosszú menetben végtelen
Rabszijra füzve sikogat
Pirámishordó szolgahad.
Embercsonttal telik az árok,
Vért isznak tébolyult cézárok,
Kiket papjául kent a Baál.
Pap »feszítsd meg«-et prédikál.
Nem lesz többet szűz-bokrétás nász,
Csak hatalmasnak céda párzás,
Betegnek nem jut egy alom
S megsiketül az irgalom
És átok és kacaj lesz itt fent:
Ha én a halál kapujából
Teli tüdővel elkiáltom
A mindent oldó - semmi sincsent!

Millió éven millió halott
Tudom, tudom már: miért hallgatott.

S ki holtában is lázadott:
A halálisten kapujában
Vacogva és fakóra váltan
Tudom: jaj, én is hallgatok!

Gyóni Géza