2015. október 31., szombat

A Nirvánától Nihilig



A boldogság mulandó lélekgyönyör. Egy napon érzed majd, ahogy liánként kúszik szívedben a felismerés, hogy az eddig rád vetülő, szikrázó, és benned izgalmat kereső szempár egy másik, titokzatos arcot keres. Bár tekinteted tengerében mártózik meg, már nem téged lát, s ha megszólalsz, már nemcsak hogy nem érti, de meghallani sem képes az eddig tiszta, érhető beszéded. Ha pedig ő szólal meg, a szórések eddigi pompája alatt meghallod és megérzed a hűvös közönyt, az unott közömbösséget, a pállott hétköznapiságot, amely csak akkor látszik megszűnni, amikor erényeiden elsiklik, hogy hibáid özönét róhassa fel.
Hirtelen önmagadon kívül kerülve látod, ahogy egy szívfogason csüngsz, akár egy divatjamúlt posztókabát. Először az önmagát sirató egód hosszú csápokat növeszt, hogy minél erősebben tudj kapaszkodni a menni készülő lélekfalába, ám ezek a csápok úgy törnek, kopnak, mint az éles sziklaperembe fogódzó köröm a mélybezuhanás előtti pillanatban.
A menni vágyót nem érdemes feltartóztatni, hisz az őt csábító szirénhang úgy vonzza, mint láng a részeg éjjeli bogarat. Ha ideiglenesen marad is, csak szánalomból teszi, a szánalom pedig vagy mérgező váddá, vagy gyűlölt megalkuvássá dagad az emberben, és sosem szeretéssé.
Lejátszhatod ezerszer magadban a Nirvánától Nihilig tartó utadat, sem hozzáadni sem elvenni belőle nem tudsz már.
Legtöbben közülünk ilyenkor úgy vergődünk, vonaglunk kétségbeesve, mint a haldoklók szoktak, ha látják lassú, ám bizonyosan feléjük lépdelő elmúlást. Az ember azonban kiragadott a végtelenségből egy időtömböt, amelyet először durva vésővel véste, faragta, majd gyaluval gyalulta át, s tetszés szerint formálta pillanatforgácsokból percekké, órákká, hetekké, hónapokká, évekké, ezekkel mérve a születéstől a halálig tartó út hosszát. Az idő most is teszi a dolgát, s ha van erőd kivárni, egy napon láthatod majd, hogy bár újabb és újabb lángcsóvát vet a másikban a vágy, minél messzebbre került el tőled, az idő annál inkább megszépíti az anyagtalan emlékedet benne, míg végül belezuhan abba a felismerésbe, hogy minden új arcban, azt a régit, a te arcodat keresi. Kegyelemként megszerzed azt az elégtételt, ami akkorra már semmit sem fog jelenteni neked.

Könyörgés az álomhoz




Mutasd meg, Álom, igy imádkozom,
Mutasd meg képét drága kedvesemnek,
Ha alkonyatkor kertjébe oson
S rózsái láttán könnyei peregnek.
Arca szinéből rózsái szinének
Adhatott volna, amikor öleltem, -
Jaj, de azóta nála fehérebb,
Nála fehérebb,
Fehérebb rózsa nincs a rózsakertben.

Mutass meg, Álom, engem is neki,
Mikor szép fejét párnájára hajtja.
Érezze meg, hogy most is szereti,
Ki, úgy él messze, mint az erdők vadja.
Vérző nyarunk még hány síró őszbe fut,
Mig édes arcát egyszer újra látom?
Érezze meg, hogy nálam szomorúbb;
Nálam szomorúbb,
Szomorúbb ember nincsen a világon.

Gyóni Géza

Sírva, ezerszer



Ami nincs, azt ne keresd sehol.
Lehet, hogy csak álmaidban zakatol
halkuló, monoton ütemek között,
mint a vágy, mi titkon szívedbe szökött.

Valóságnyi pillanatvarázs,
mit mosolyba öltözve, repesve vársz,
s aztán mennyire fáj a felébredés!
Nyelved éllel forog, mint sebben a kés.

Így sebzed magad, és másokat,
miközben lelked szeretetért kutat.
Magányod nem érti senki, senki más!
Magadnak vagy a legnagyobb árulás.

Olykor megállsz. Gyónsz egy keveset.
Hazugságban az igazad keresed,
félreértésben a magyarázatot,
miközben magadat újra áltatod:

lesz - mert volt - egy élhetőbb világ!
Hiszed: csendben vár egy jó élet reád.
Hisz elcsendesül minden vihar egyszer,
s te újrakezdenéd sírva, ezerszer.

Arany-Tóth Katalin

Mosollyal, hittel, bizakodással



Egy egész világ búvik meg kezemben,
Neked remél zöld-frigyű tavaszt,
harangzúgást hallgatag szerelemben,
s remény szárnyán pelyhező vigaszt.

Egy egész világ lapul a szemedben,
s mint ugrásra váró, kába nyúl,
zörejt les az elnémult értelemben,
míg fülére csönd hullája hull.

Majd harsonád leszek, bősz dobpergésed,
füleket tépázó hangzavar,
misézve temetem a jelbeszédet,
mely némaság átkával takar.

Egy egész világ reszket a kezemben,
kérd, hogy szemed elé tárjam azt,
ne várj megalkuvást a szerelemben,
ha az hisz kiviruló tavaszt.

Millei Lajos

2015. október 24., szombat

Lengyeli idill




A Hold hanyatt feküdt a diófa ágán,
habkönnyű álomként ringatózott rajta,
s ahogy együtt táncoltak a szél kottáján,
úgy nyitotta zsilipét a csodálkozók ajka.

A domb már szendergett. Csak halvány, rezge fény
szállt magason fölötte, akár egy madár.
Istenem, oly szép volt, mint élő költemény,
ahogyan füstszínvarázsba omolt a láthatár.

Télillat ölelt, mit messze kertek küldtek,
és lelkem fájni kezdett furcsán, betegen.
Amint gyönge húrjai meg-megpendültek,
keserű könnyek özöne folyt át az ereken.

Pedig egy röpke perc volt, vagy még annyi sem,
s a Göncöl rézszekerén loholt is tova,
de azóta folyton kérdőre von szívem,
a mesebeli, drága csoda hova lett? Hova?

Éjszaka



A homorú égen pisla csillagok
vigyázzák a föld nyugodalmát.
Szüntelen forog az időkerék,
őrzi az Úr féltőn birodalmát.

Holdfényben szunnyadnak a kertek,
árnyak ingnak a tavak csillagtükrén,
cseng-bong sok titokzatos, méla hang,
mintha kórust zengne több ezer szirén.

Magam vagyok, s nem vagyok egyedül,
marcangol egyre, velem van a bánat,
a holdtalan éj, ahogyan feketül,
lelkemre a sötét ugyanúgy támad.

A csönd lassan bársonytakarót terít
a végtelen, szunnyadó tájra,
mindenféle zajt, ricsajt elszenderít,
lakatot téve sok különféle szájra.

Finoman közelítenek az álmok,
körbefon az édes képzelet,
dobol az élet szívverése,
 ...Álmodni lenne jó az életet!...

Hollósy-Tóth Klára

Ha visszanézek



Ha visszanézek elmult életemre
(Mert visszanéz a vándor, hogyha már
A dombtetőről völgynek indul utja
S megáll s tünődőn hajtja le fejét)

Ha visszanézek, mért e nyugtalanság,
Töprengő bú, szorongó remegés?
Ó jaj, talán valamit elfeledtem,
Sürgős dolgát egyetlen életemnek
S ki végzi most el? Otthagytam talán
Az árok partján kedves holmimat
S hogy mi is volt, már az sem jut eszembe...
Ó jaj, talán behunyt szemekkel mentem,
Mint alvajáró, májusi mezőn

S nem néztem meg a zsendülő vetés
Mély-zöld vizébe elmerült pipacs
Pirossát s kékjét a buzavirágnak
S fülem befogtam, mikor énekeltek
Hajlongó szűzek édes éneket
S hiába hívom most a dallamát
Nem-hallott dalnak s már kinézhetem
Szemem, nem látom többé szineit
És illatát nem szivhatom a tájnak...

Állok tünődőn (s völgynek visz az ut
S nem térhetek vissza a hegytetőre
És számkiűzött mindörökre már
Az elmult évek messzi birodalma)
Állom sötéten, mint munkás, aki
Az átaludt nap estjén ébredez,
Mint áll a vézna, bús inas-gyerek
Ki a rábizott ékszert elvesztette
S a földet nézi most és hallgatag
Töpreng, hogy mit mond majd a mesterének...

Jaj jaj
Mit mondok majd magamnak halálom óráján
Mit mondok majd magamnak halálom óráján
Mit mondok majd magamnak halálom óráján...

Nagy Zoltán



A piszok idővel mindenre rászáll, még a gyémántra is. De ettől a gyémánt még gyémánt marad, a piszok pedig piszok…

Nagy Ilona

A régi kép




Résnyi ablakon vetít az égi fény,
porszemekre táncidőt keverve jár,
benne ott forog, kering a csalfa nyár,
s mély szememre feldereng a régi kép.

Volt idő, mikor kezed keresve hullt
minden árva hajnalon riadt kezem,
volt hogy álmodón ölelte még helyed,
míg a csillagom, s reményem is kihunyt.

És a megszokás homokra zúzta szét
hajdan oly kemény hitem, nem is hiszem,
hogy te több lehetsz ma, mint e régi kép.

Másfelé vetett a sors, keresve új helyet,
mást szeretsz, ha más szeret, talán ez így a szép,
mégis... itt a kép, s örökre ott fogom kezed.

Piro M. Péter

Könyörgés




Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess - óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.

Tenyeredből a tenyeredbe -
alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zártan, így vigyázz,

így félj, ítélj, emberré rendezz:
széthulltam volna védtelen.
Maradj meg, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.

Raffai Sarolta

Semmivers




A nincsben semmik incselegnek,
úgy vannak ott, hogy nincsenek meg,
nem láthatjuk, hogy friss-e, fáradt;
abszolút ez az üresjárat,
nem szórnak átkot, sem malasztot,
a semmi mindent elmulasztott,

hangja sincs, nem szól, nem beszél,
nem bántja hőség, szembeszél,
s mert nincs, nem marja csont-hideg...
Jó lehet lenni semminek.

Létezni csak, és nem tartani
attól hogy elmúlik valami,
érdektelenül lebegni át
a világ összes nagy bú-baját,

és terjedni pangón, hangtalan.
A semmi mindenben benne van,
helyettem nincs, értem nem ragyog.
A hatalmam az, hogy nem vagyok,
s hogy úgy sikerül majd ideérnem,
mint szóköz egy főnévi igenévben...

Hepp Béla

Üres fészek



Üres fészek bedőlt falán egy összetört, régi álmot
bontanék a pókhálóból, ám fonalát nem találom.
Itt egy tégla, ott egy cserép, öreg ajtót a szú rágja,
rég kialudt a kemence, téli esték meleg lángja.

Dió hever az udvaron, nincs már ki azt összeszedje,
gazos kertre sírva borult a november hideg csendje.
Csak a krizanténok nyílnak, dacolva az őszi széllel,
és sok gyerek mély sóhaja hever rajtuk szerte-széjjel.

Hol vagy Anyám, hol vagy Apám? Ezt itt már csak üres fészek,
üres ágyak, üres szobák, gyászjelentés, üres székek...
Letépem a virágokat, kiviszem a temetőbe,
a szeretet most is él még, szívembe lett beleszőve...

Gyertyát gyújtok, szaporodnak a síroknál évről-évre,
a csend is nő szürke napok igájából hazatérve.
Vannak néha vasárnapok, ám nem veszem őket számba,
bár még pislog, kialszik majd lassan nekem is a lámpa...

Gligorics Teru

2015. október 17., szombat

Halkan, fehéren, ájtatosan




Ha téged boldogít, készíts hát leltárt,
szent áhítattal végy csak számba mindent,
üdvöt, tévelygést, sejtést, küzdést, kincset,
de vigyázz, Kedves, ezt később meg ne bánd.

Bennem nem bujkál se lázadás, se vád,
szeplőtlen álmok közt látlak, ha látlak,
léleklámpás vagy, eleven varázslat,
és vakon bíznám a lelkemet terád.

A semmiért. Egy árva szavam nem volt,
ha menni vágytál, hát menni hagytalak,
nem kaptam utánad, te Fény, Láng-alak,
te Végtelenség, te gyöngyfehér Mennybolt.

De te érctáblákba vésted, veretted,
hogy mily jó voltál, mennyit elviseltél...
Látod, Kedves, míg leltárt készítettél,
én most is... mindvégig csak szerettelek.

Így, egyedül



 

Bánatom, mint a cyprus gyásza,
Mély, megbékélt és mozdulatlan
Csak nézem, csendessé alázva:
Mint tűnsz el a mély alkonyatban.

Orgonája a temetőnek -
Zengetői nagy gyászdaloknak:
Sötét lombjaim égre nőnek...
S erős vagyok: mint a halottak.

Tagadd meg tavaszod, szerelmed,
Tagadj meg engem: sorsod-rosszát -
Sötét-magam hadd vezeklem meg,
Hogy: jó akartam lenni hozzád...

Rédey Tivadar

Szerelmes vers



Hiába hiába mondom: “Lesznai Anna
Több szerelmes verset nem ir" -
Minden papir el van büvölve,
Titkos irással,
S ha örömmel vagy sirással rácsöppen kezem,
Felgyullad rajta a te képed mása.
Néha haragszom hogy az egész mindenség
Számomra egy csók gyürüjébe szorult,
Hisz tágléptü bátor vándor voltam,
Utam mindenik fája más más szinnel borult rám:
De lám sorsom seregei mind hozzád boldogultak,
Mint a szentek kik az Ur arcát pillantva megvakultak.
Büntetés ez - vagy megváltó csuda?
Nem tudom - de tudom te viszel el oda
Hová az egy-utam elküldetett:
Mert kezed és kezem közt nincs hézag ha érintesz,
Én mindig tudom mit akarsz ha intesz,
Mert eleven élet, nem holt határ jár köztünk.
Két boldog meteor olyan édesded jól összeütköztünk
Hogy egybeolvadván helyreütöttük az ős-bünt,
Az elszakadást.
Igaz - nem mást - csak szegény magunkat tüzeltük egybe,
De ki tudhassa az ilyen kis szerelmi zsarátnok melegén
Nem ég-e el egy nagy rőzse ősi átok!
S itt is, ott is, füben, fában, csillagban, szivben,
Felcsillannak boldog barátok.

Lesznai Anna