2015. szeptember 26., szombat

A maga(d) módján


Bánom is én, hogy szópenészen élek,
s hogy az is szeszélyes, hazug, fénytelen,
hogy álmaimon úgy virraszt a végzet,
akár magányon a mázsás félelem.

Hozzászoktam. Léleksebem nyílásán
langyos, félkész vágyat sose csepegtess,
százszor üszkösödjek inkább így, árván,
de a magad módján engem ne szeress!

Semmiért egészen




Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc



Ahogy a kisgyerek próbálja markolni az összes elérhető játékot, de ha még egyet felvesz, már potyog ki a kezéből kettő másik, úgy igyekeznek a felnőttek is mindent birtokolni, mert a kivárás és a kielégülés utáni vágy harcában az utóbbi győz.

Tari Annamária

Feszült csendben



Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult,
visszalopódzott féluton:
elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.
De én tudom:
most vagy leérek,
vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szivemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok... végre letalálok...

Reichard Piroska

Megmarva és megmaratva




Jaj, nem tudjuk mi már egymást meg nem marni!
Nem tudjuk mi már kóró szívünket
illatos virág virágának mutatni.

A fájás, a csönd és a csöndes fájás
kegyetlen kegyű sötétlő fény,
halódó lelkünknek a kivirágzás.
Viráglétedet vágykardommal
én mindig, mindig lekaszálom.
Nincs szerencsétlenebbül szerencsés,
boldogtalanabbul boldog,
mosolyogva vicsorító sors
se itt, se a túlvilágon.
Bosszantó örömünk, álruhás közönyünk
szorítja egyre, üti napjainkat,
térdre kényszeríti, imával veri,
gondolatból születő, beszéddé cseperedő,
átkokkal áldó szópapjainkat.
Mi végre a vég, ha a kezdet is vág?
Miért bújik ki földből a mag,
ha tüskével szúr a legszebb virág?
Miért kell az Isten, ha tapossa a hátunk?
És miért ölel a verés, az egyetlen társunk?

Jaj, nem tudjuk mi már egymást meg nem marni.
 Nem tudunk futni mi már
sem elébe, sem előle,
kár erőlködni, kár tagadni, kár akarni.

Millei Lajos 

Nálad nélkül...



Most virul a tűzliliom,
a szerelem legszebbik virága,
narancsszínbe ájul tőle
az a kopott, szürkeléptű járda.

Felnyúlik a derekamig
karcsútestű, kecses-vékony szára,
hozzám hajol, belém szédül,
talán még a szívemet is vájja.

Szirmain a parázsbársony
úgy éget, hogy nem merem már nézni,
tűzliliom - sajnálom, de
most tanulok nálad nélkül élni…

Nagy Ilona

2015. szeptember 19., szombat

Ma virrasztok

A táj oly csüggedt, könnyszagú, komor,
régi örömét benőtte a gaz,
hol rügyet bontott nemrég a tavasz,
ott most a kín két térdére omol.

Nem ringat a szél se pipacsmezőt,
sem érő vetést, se búzaföldet,
a néma csönd ekéire görnyed,
s onnan lesi a jajgató erdőt.

Odanézek én is, s a bú fölönt.
A fűrész foga újabb berket rág,
zokogva hull a földre minden ág.
Rég látott szemem ilyen vér-özönt.

A szégyen, s a düh villáma fúr át,
s följajdul a ríni tudó lélek.
Holtan terül elébem az Élet.
Az EMBER ölt a tájra gyászruhát.



Az ember hatalmat kapott arra, hogy uralkodjék a természeten - ezt a hatalmat Isten nem vonta vissza. Ez a parancs a természetfölötti uralomra így írható körül: ismerjétek meg a természet törvényeit és használjátok fel; más szavakkal: műveljétek a tudományt és amit a tudomány kiderített, annak alapján fejlesszétek ki a technikát. A bűneset kapcsán a tudomány és a technika művelésére való képességünk megmaradt, de erkölcsileg megromlottunk. Van hatalmunk, de ezzel a hatalommal erkölcstelenül élünk. Ezért reménytelen az emberiség sorsa.

Pálhegyi Ferenc

A fa halála



Elszakítva társaitól,
magányosan hajt a fa.
Hogyha suttyó szél cibálja,
akkor sincs egy jajszava.

Mert gyümölcsöt sose terem
a természet vad fia,
nagylelkűen elkerüli
a siheder-maffia.

A derék fát nem zavarja
fanyalgók mord fintora,
mivel néha-néha akad
egy-két vidám cimbora.

A nyár fészket épít rája
megszépítve életét,
hallgatja a rigófüttyöt,
fülemüle énekét.

Egyszer pálcát vágtak róla,
mert egy gyermek hibázott,
majd szerelmes ifjú tépett
róla nyíló virágot.

Árnyékában megpihenni
néhanapján lehever,
akit elnyűtt a kapanyél,
vagy az olcsó bor lever.

Kérgének mély barázdáit
belepi az úti por,
ráncosodik a homloka,
mint akit a bú tipor.

Ágai magasba nyúlnak,
égi fényre törne már,
bársonyujjal kényezteti
a nap, amíg körbejár.

Éjjelente sugdolózik
lombja közt pipiske szél,
s pironkodva puhatolja,
hogy az ősz mit is beszél…

Leveleit minden évben
elviszi az első fagy,
s deres ágak elvacogják,
hogy az élet gondja nagy.

Ám a pezsgő kikelettel
rügyet fakaszt a remény,
s virágdíszbe öltözteti
csipkeruha-költemény.

Úgy lép át egy évszázadon,
mint egy percen, átszalad,
amikor egy gyanús csapat
tűnik fel a fánk alatt.

Majd felhördül egy láncfűrész
a nagy csendet törve meg,
s harmatkönnyet ejtenek ott
a bánatos zöld szemek.

Erős törzse nagyot sóhajt,
sírva reccsen, verve dűl,
még a föld is beleremeg,
mikor rajta elterül.

Beteljesült a végzete,
nem sajnálja senki se,
nem tartanak gyászbeszédet,
nem szól érte szent mise.

Szomorú a fának sorsa:
kapzsi ember írtja rég,
rőt tüzénél meg sem hallja,
hogy a hasáb sírva ég.

Szilágyi Ferenc Hubart

Milyen csodát hihetnél?



Szegény fa, hogy utálod a földet
melynek sarába süppedten állsz
s hogy utálod a nedvet
mit süket gyökereid isznak
és utálod a vak magot
melyből valaha fakadtál!
Óh milyen csodában kellene hinned
hogy meg ne utáld magadat is
s a fölötted égő könyörtelen napot!

Sokat tudsz te, őst és örökséget -
tudod okát ereid szinének
s tudod: az idegen magban benne volt
ezernyi leveled egyforma csipkéje.
Látod a szörnyű láncot, amely befog
s hiába hajlongsz - vonagló gyökereid
nehéz görönggyel tartja a föld
s a nyilazó nap is csak lefelé nyom.

Lánc... lánc... óh milyen csodát hihetnél!
nem vagy kiszakadt csillag!
csak meglazult hurok a láncban
s már annak kell örülnöd, hogy utolsó
szem vagy és gyümölcstelen rázod
átkozott gallyaidat.

Török Sophie

2015. szeptember 13., vasárnap

Alulmaradtam




Nem vagyok tolvaj, de száz merész tettnek
ringattam fészkét. Egyik se volt csalárd.
Volt, hogy áthúztam vonalát a rendnek
és megloptam a Halált.

Habzó szájjal átkot, káromlást szórt rám,
s én emelt fővel álltam mindahányat.
Elbíztam magam, s míg nevettem sorsán,
visszalopta apámat.

Átkozott bízás, hány nyomorúságnak
tártál kaput akkor... Én számkivetett,
sírját ástam aznap száz verő vágynak.
Most meg a Halál nevet.





Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.

Szabó Magda

A szenvedésnél többet



Mikor az átkok átka zúg
Milyen hazug
A szenvedés
S a szenvedés milyen kevés.

Óh többre és sokabbra vár,
Mint a Halál,
Öreg hívünk: -
Sokabbra vár beteg szivünk.

Mert most a Szó olyan legyen,
Mint a Hegyen
Krisztus Szava,
Évezredek hője, hava.

Ki jót beszél, Krisztust beszél,
Szörnyü a szél
S vitorla nincs:
Krisztus kell, ajtó és kilincs.

S Halálnál többet adjatok
Égi Nagyok: -
Mert szenvedés,
A szenvedés bután kevés.

Ady Endre

Istenhez



Uram, teljesítsd a vágyat itt e Földön,
mi elcsukló hangjainkban is messze cseng.
Görnyedő vállunkra hulljon puha ködmön!
Hallgasd meg imánkat: létünkért sír a csend.

Uram, gyógyítsd meg a kínban szenvedőket!
Gyújts bennük reményt az élhető holnapért!
A kétséget áldott hittel fűszerezd meg,
s egy tál ételt adj annak, ki ma enni kért.

Uram, csillapítsd a hiány fájó sebét,
a bánatra adj megváltó vigasztalást!
Egy életnyi útra szabott Sorsunk a tét:
Te magad légy árva lelkünknek a palást.

Uram, bocsásd meg a gyarló vétkeinket:
az önzést, a bűnt, az átkos megalkuvást.
Háborgó szívünk, mind kegyelmet kéreget,
mert még élni szeretnénk. ÉLNI! - semmi mást.

Arany-Tóth Katalin