2015. augusztus 29., szombat

Tenyeremre veszlek




Jaj, hány nesz ágál folyton lelked alján,
és hány világvihar ejt rajtad sebet,
mégis úgy csüngsz rút emlékeid karján,
mint egy kisgyerek.

Vakon hiszel még minden sanda vádnak,
mérgezett szónyilát szívedbe oltod,
hisz köpenyét a rád mért álnokságnak
halálig hordod.

Ne félj. Itt vagyok, hol lábad megbotol,
takarlak, ha odakünn vad szél dadog,
s míg ily haraggal sorsod felett kotor,
veled maradok.



Valahányszor valaki jót cselekszik ezen a világon: egy (...) pillangó száll föl a levegőbe, s viszi a hírt a Jóistennek.

Wass Albert

Sirató



Hány éve leslek már haragom
kapui mögül némán, s makacsul
jóságod se ütésed nem feledve!

Mozdulatlan figyellek, évek mulása
sem gyengiti konok türelmemet:
megértél-e már a bocsánatra?
Mert neked - ki sohsem bocsátottam meg senkinek!
neked, hacsak az idők végén is,
neked szeretnék megbocsátani.

Mennyi év! egyetlen szót sem cseréltünk.
Nem kérdeztem: hogy tudsz meglenni
szeretetem melege nélkül?
Csak hangodra figyeltem, hunyt szemmel,
mint meztelen zenére -
mert hangod nem szakadt el tőlem
hangod még vall és felel nekem.
Érzékeny idegekkel fogom fel
álruhás szavakba öltözött üzenetét.
Megmérlek minden percben - félénken
közelítő melegedet és rideg kevélységedet
egyszerre mérem - s az ítélet keményen
tartja vissza kezemben a bocsánatot.

Ma karomig jöttél - a mozdulat nem elég,
szavak is kellettek volna - de szavaink
elfultak harag füstje alatt.
Fájdalommal éreztem hirtelen
hogy eljárt az idő! akit egykor szerettél:
már nincs. Szomoru ember lettem
s mit érne most már megbocsátani?
 Már új harc kellene, erőfeszités fiatal
ereje, hogy visszaszerezzelek!

Az évek elvittek téged is -
s kicserélt lényedhez alig köt más
mint sérült szeretetem makacs emléke.
Közeljössz, - már késő! távol vagy
elérhetetlen! Gyászolj velem barátom!
A harag tulélte bennünk a szeretetet.

Török Sophie

Neki



Ne nézze senki, hogy s mint szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, ám le sose ver,
Pofon vághatnám, aki szánni mer!

De te, Káröröm a felhők fölött,
Ki árva férged mind kibőjtölöd
S tőrt vetni szabsz meg sorsot s utakat:
Te nézz le, láss meg és szégyeld magad!

Ignotus Pál

2015. augusztus 22., szombat

Hiányzol




A házban rólad beszél az ágy, az asztal,
a csüggedt ajtó mellett árválkodó szék,
s a kristálykacajú pohár úgy magasztal,
hogy száján őrzi még ajkad erezetét.

De rólad csacsog most a boldog öntudat,
te, csak a képzeletnek engedő anyag,
s míg szívem epedőn tegnapok közt kutat,
behunyom a szemem, hogy végre lássalak.



Van a várakozás... Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő - ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.

Csitáry-Hock Tamás

Este




Zord őszi este. Erdőn, berken által
Harsányan zúg a kóbor őszi szél.
Átsír a tájon fájó jajgatással;
Olyan szomorú dolgokat beszél...
Bús félhomály borong kicsiny szobámba',
Már alvófélben pislákol a lámpa,
Merengek itt bent búsan, egymagamban...
...Csend... Csak a szél sír egyre szilajabban...

Csak a szél zúg kint. Minden zaj csak ennyi...
Körülöttem halotti nyugalom.
Oly jól esik így egymagamba' lenni
És elmerengeni a múltakon.
Oly jól esik reádgondolni mostan,
E mély csendben, megejtő nyugalomban...
Oly jól esik rádgondolnom, kivel
Olyan sok szép estét töltöttem el...

– – Ilyenkor mindig ott voltunk szobádba',
Egymás mellett az asztalnál ülénk.
Fejünk felett a kormos függőlámpa
Szelíden terjesztette ránk a fényt...
Ott ültünk a te kicsi asztalodnál;
Te egy vastag verseskönyvet lapoztál;
És nem lelvén jobb unalom-űzőre
A verseket olvastad fel belőle.

Te olvastál csak. Tűzzel, lelkesülten
Olvastad azokat a verseket...
És én a kis asztalnál szótlan ültem
És tettetém, hogy odafigyelek.
Pedig nekem az eszem nem is ott járt
Azoknál a szép csengő ritmusoknál,
Nem is figyeltem én oda a versre:
Csak téged néztelek, csak téged egyre.

Csak néztem azt a két mozgó kis ajkat
És a gyöngysort e két ajak között;
S a két szemet, melyekbe ím' a dalnak
Minden varázsa, tüze átszökött,
Csak néztem arcod', mely átszellemülten
Gyönyörködött a dallamos betűkben;
Csak néztem hófehér hattyúnyakad'.
– S te csak olvastál egyre ezalatt.

Csak olvastál a komor lámpafénynél,
Csak áradt ajkaidról a beszéd
És hogyha egy-egy vers végére értél,
Mindig megkérdezted, hogy: "Ugye szép?"
S ilyenkor még az én tekintetem
Mindig ott csüggött két szép szemeden,
Szép arcodon, habfehér nyakadon...
És azt feleltem: "Szép, óh szép nagyon!"

Óh, hány szép estét töltöttünk el így mi,
Óh, mennyi kedves este telt el így!
Oly jól esik most vissza-visszasírni
E szép esték szelíd gyönyöreit.
Oly jó ilyenkor emlékezni rája;
Mikor már est borul kicsiny szobámra
S merengek itt bent búsan egymagamban
S csak a szél zúg kint egyre szilajabban...

Nadányi Zoltán

Nem jött levél



Zeneszó, napsugár, harmatos március,
ébredő remények az álmos tereken,
feledi gondjait mind, aki bús,
csak én egyedül nem tehetem.

Süketen magamban ballagok, semmi cél
nem vezet utamon, befelé révedek,
egy kamasz rám kacsint, szólani fél,
ajkain virágot fakaszt a képzelet.

Gépkocsik rikoltó kórusa átköszön
hozzám, a járdán ballagóra,
zongora hangjain száll ki az öröm
egy ablakon, szól a toronyóra.

Vánszorog öregen az idő: tiki-tak...
Távoli kedvesem, miért nem üzentél?
Dobog a szívem, s mint száz kicsi hang,
kacagva felel a lenge szél.

Csáky Anna

Így, egyedül



Bánatom, mint a cyprus gyásza,
Mély, megbékélt és mozdulatlan
Csak nézem, csendessé alázva:
Mint tűnsz el a mély alkonyatban.

Orgonája a temetőnek -
Zengetői nagy gyászdaloknak:
Sötét lombjaim égre nőnek...
S erős vagyok: mint a halottak.

Tagadd meg tavaszod, szerelmed,
Tagadj meg engem: sorsod-rosszát -
Sötét-magam hadd vezeklem meg,
Hogy: jó akartam lenni hozzád...

Rédey Tivadar

Szenvedély



Sok édes perc köt össze még veled,
remegő ajkad, véred forró láza
lobogott át a szenvedélyeken,
csókodban a vágy, a szerelem varázsa.

Ma is nevedre hangol életem,
szemed rajzolódik sorsom falára,
átérsz hozzám az időn, tereken,
emlékszel még voltunk zamatára?

Még a gondolat is megborzongtat,
ekkor álmodozni vagyok kénytelen,
a vallomásod újra megvacogtat,
s emlékeidtől sajog a végtelen.

Nem oltod el már sohasem a szomjam,
várlak, örökké várlak türelmesen.

Hollósy-Tóth Klára

A bánat



A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

József Attila

2015. augusztus 14., péntek

Mint ki fényt lop




A hajnallal együtt osontam el.
A mező még aludt. Nyugodt álma volt.
S mi néztük egymást párás szemekkel,
mint az örök-árvák, szolga angyalok.

Egy szót se szóltunk. Lelkünk se mozdult.
Néztük egymást, mint megbékült halottak,
s amíg mi a csöndet dagasztottuk,
a holt peronon kányák civakodtak.

Így húztak el felettünk az órák.
Vonatom, akár a favágó fejsze,
csattogtatta folyvást altatóját:
"ha elmegyek, vajon fájsz-e, felejtsz-e?".

Betelt a sors. Karod búcsút intett,
s bár vágyaid mind nyomomba szegődtek,
mint pogány szívektől az istenek,
suhantam egyre távolabb tetőled.

Bús strófák (töredék)



Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltná bele valaki.

Valami kínzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.

Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.

Nekem világ volt. Neked - tán semmi.
S mégis - óh nem tudom visszavenni.

Gyóni Géza



Ami elment, nem bánt, ami jön, az titok, s a dolgom az, hogy szeressem, kibontsam, s aztán, ha úgy hozza a sors, elengedjem.

Bombera Krisztina

(Még ne utazz el, Sárikám...)




Még ne utazz el, Sárikám, Pozsonyba,
  hanem maradj velem,
ne hagyj el, ahogy itt hagyott, osonva,
verseim közt a másik szerelem.

Semmi se vár ott, jól tudod, te kedves,
  csak ismert unalom,
mely szivarfüsttel fejed körül repdes,
míg kártyát keversz s forog a malom.

Alszik egy kisded, tátva gyenge szája -
 az ilyen csöpp gyerek
fölriad, érzi, nincs ott a mamája,
így fölriaszt, hogy nem leszek veled

József Attila

2015. augusztus 6., csütörtök

Álljuk a vihart



A pogányok ura ma nagy port kavar,
hogy azon át ne lássanak a vaksik,
s bár az a por az egekig magaslik,
még küzd ellene egy maréknyi magyar.

A félhomályban bújnak egyre összébb,
lerázva magukról szitkot, megvetést,
s úgy igyekeznek, mint pólya a kelést,
hogy karjukkal e földet megkötözzék.

Jaj, ha érted e szót, vidd, vidd el a hírt,
ellenségünk már magyar földet arat,
s hogy a pénzsóvár, úri körme alatt,
kosz, piszok helyett nemzetünk vére nyílt.

Adjátok át, terjedjen szájtól szájig,
hogy csöndes gyilkosként ólálkodik itt,
s bár közénk vegyülve sárgultan lapít,
mi kitartunk, és küzdünk mindhalálig.

Átok




Most átkot mondok!
Ez a föld a mienk,
Ki nyomunkba hág itt völgyön-hegyen:
Megátkozott legyen!

Ezeréve mi vagyunk itt urak
Isteni, ősi jusson:
Honszerző vér jogán!
Hogy ez a föld bitang kezekre jusson,
Az nem lehet,
Nincs Isten, aki megengedje azt.

Most átkot mondok:
Ne leljen itt vigaszt,
Mosolyt, álmot, szerelmet,
Aki nyomunkba jő.
A termőföld
Legyen neki kiszikkadt temető.
Hova vágyai elepedve érnek,
Erdei források
Vize: forrása tisztátalan vérnek.
Olcsó prédául mit neki hagyunk:
Legyen viszálynak elátkozott magja
Az aranyunk.
Minden bokor rázörrenjen,
Rém kergesse nádon-éren;
Talpa alatt
Minden kavics lánggal égjen,
Minden fűszál leszáradjon,
Falvaira
Minden folyam kiáradjon.
Mit megkíván: fusson tőle,
Szálljon reá, mitől remeg,
Gyümölcs fáján rohadjon meg!
Legyen itt akkor minden május-évad
Virágtalan gally, száraz ág;
Kopárak legyenek itt a hegyek
S meddők az anyák.
Legyen a napfény oly sápadt, kevés,
Mint szűkös, nyirkos kripta-üregek
Dohos ölében a halotti mécs!

Akik nyomunkba jőnek,
Hordják szivökben idők tengerén
Fullánkját tört erőnknek.
Heverjen temetetlen bomló testük
És ne leljenek itt
Nyugodt álmot bolyongó lelkeik.

Verje meg az Úristen ezt a földet,
Ha tőlünk elveszik!!

Reményik Sándor