2015. július 30., csütörtök

Lélekszakadva




Merre menjek, mondd? A Semmi bekerít,
halk suttogásomat sodorja szerte.
Bárcsak hallanád, ó, bárcsak lelkedig
jutna életlázam, vak éjem csendje.

Hol keresselek? Suta kényszer kerget,
számolom a percek másodperceit,
de csak gyászos árnyak és kínkeservek
rezegtetik vadul bensőm húrjait.

Merre vagy, mondd? Véresre, elevenig
marat hiányod. Nézd ezt a friss sebet!
Mázsányi magány űz feléd. Mondd, meddig,
merre menjek, hol vagy, hol keresselek?

A szerelem olykor...




A szerelem olykor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,
midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.

Ladányi Mihály


Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem.

Oravecz Nóra

Egyéb nem



Minthogy belőle egyéb nem maradt,
szeretem, ami körülötte volt,
a kispárnát, melyre feje hajolt,
karperecét, elárvult tárgyakat,
a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb
erdőket, városokat, úti port
amit együtt vertünk fel, a mosolyt,
mely szívéből a szemébe szaladt
mikor festették: – nem pótolja, de
az egész világ tele van vele,
s most tudom csak igazán, mennyire,
Ég s föld s minden őhozzá kapcsolat.
Szeretnem kell gondolataimat.
Minthogy belőle egyéb nem maradt.

Szabó Lőrinc

Kőrózsa...




A tűz- flaszteron, a fák alatt,
elgőzölnek a volt nyarak,
s az izzóarcú csendeken
rám tör: Mégiscsak kell nekem!
Visszafordítom. Jaj, ne még,
adj valamit, te gyáva ég!
De fölényes arccal meg se lát,
kőrózsa, kőszirom… ennyi hát...
s tovább repednek a kőpadok,
te szikla vagy, én meg porladok...

Nagy Ilona

2015. július 24., péntek

Elrendeltetett



Valóra fájtalak, bárhogy nem akartad,
hiába mértél végig gúnyos-hidegen,
hiába arattál százszor diadalmat,
a győzelem zászlaját ma én cipelem.

Én lendülni, szállni, röpülni termettem,
ne kérdezz hát folyvást, "Miért ölöd magad?".
Nem zuhanhatok eléd szárnyaszegetten,
mert ha lelkem meghajol, megkötött marad.

Nem fogsz soha engem közönnyel takarni,
és bujdoshatsz is akár, én rád ismerek.
Meredek gőggel fogok hozzád tapadni,
mert azért vagy, Sors, hogy beteljesítselek.

Kohó



Nékem e sors süket s konok kohó:
meddő kohó, mely nem oldott fel engem -

sok olvadt, lomha ólom, szortyogó
olvadt salak közt oldatlan kerengtem.

Olvadtam volna, mint viasz; tiport
korai hóként, langy esőbe mállva -

de nékem minden tüz hiába volt,
minden pöröly, lúg, minden szesz hiába.

Akárminő láng mart belém marón,
bennem ez izzás hüs lett és e fény vak:

 sötét s hideg volt legvalóbb valóm,
kövült sötétség, csirátlan, kemény mag.

Mag, önmagának idegen. Magány
magva, mely össze nem forr s szét nem ázik,

melyet nem olvaszt semmi kéj taván
örvénylő álom, semmi bódulásig

zsibbasztó bánat, semmilyen alélt
kin, semmi réveteg báj, semmi boldog

perc szédülése. Nékem ez a lét
meddő kohó volt. Engem fel nem oldott.

Mindszenti István



Attól, hogy túl SOK vagy, még nem leszel ELÉG.

Nagy Ilona

Keletlenül



Már minden reggel görbe reggel.
Meggörbültek a reggelek,
jönnek csak egyre, nagy sereggel,
ahogy magamból felkelek,

s holnapról szólnak. Lesz-e holnap
parázs a régi tűzre még?
Vadóc világok feldalolnak;
talán ha újra küzdenék,

hinném a szépet. Összetépett,
papírkosárba hűlt salak
halott lapokra tör zenéket,
egy dallamot, hogy lássalak...

Veszett kis szólam hajtja rólam
magam magamba görbítő
méz-álmaim, s a vérvalóban
fölfájni hajt a tört idő.

Hepp Béla

Bölcselkedés az odaadásról




Milyen könnyelműn is dobálunk az égre
fellengzős, bátor és lángoló szavakat,
hogy "mindenem tiéd és nálad a lakat,
és akkor se kell vissza, hogyha majd vége".

Pedig ismerd be, egészen sosem adod
magad. Csak azt, amit legkevésbé őrzöl.
Bőröd, tested verejtékét, ahogy gőzöl,
kezed melegét, ha odakint hó ragyog,

s odaadod szíved lázas szenvedélyét,
a mindenkor legnagyobbnak hitt szerelmet,
adod a vágyat, ami egymásba temet,
s a lelked, ami érte hullik szerteszét.

De te is úgy vigyázod néhány titkodat,
ahogy ő óvja azt, mi lénye lényege.
Hiszen igazán odaadó lehetsz-e,
hogyha nem szabad legalább a gondolat?

Sárhelyi Erika

Ami csodaszép volt



Mert mindig ami csodaszép volt
mindig az múlik el —

Szentisten! Hát már nem is emlékeztek,
ahogy kiszántották egy barbár napon
azt a játszóteret
a nyargalászó gyermekkor alól?

S ahogy abba az egyetlen
és örökkévaló ölelésbe
szinte beleölelhetett máris a következő?
— És nem is egyetlen!

S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes
és végérvényes szomorúság után
még képesek voltunk arcpirulás nélkül
tovább élni és még örülni is?
— Ám ezt sem végérvényesen.

Hát nem szorul ökölbe a markotok:
hogy mindig az múlik el
ami csodaszép volt?
És sose gondoltatok még arra
hogy talán
nem is mi örülünk barátaim

s nem is mi vagyunk tán szomorúak
hanem csupán megtörténik velünk
az öröm is meg a szomorúság is
meg az ami olyan csodaszép?

Meg az hogy elmúlik —

Simonyi Imre

2015. július 12., vasárnap

Szűz csönd temet



Olyan áhítattal állnék ma eléd.
Kapaszkodnék száz láthatatlan szálon,
s mint ki zsámolyodhoz viszi mindenét,
csakhogy lábadnál minél tovább álljon,
úgy vinnék én is reményt, hitet, álmot,
hogy ezer évig legyen mit csodálnod.

De hiába állok. Csönded zúg le rám.
Pedig mennyi láz, vágy, mennyi akarás
zúgott, örvénylett, forrt akár a hullám,
s úgy összetört mind, mint elaggott varázs.
Ott, ahol hit, remény, álom volt nem rég,
ott gyásztáncot rop a reménytelenség.

Nagyon fáj



Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!


És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

József Attila







Találd ki, mondtam a szememmel, rettenetes kitöréseimmel és soha nem szelídülő indulatosságommal, találd ki, hiszen szeretsz, találd ki, hogy van valami, amit nem tudok kimondani.

Szabó Magda

Ballada



Itt vagy karomban - s messze túl kutatlak
s a szemeddel nehéz pillantást váltok:
két múltba nyíló párás, fátyolos ablak -,
kitárom, és a felcsapó homályba
kikiáltok...

S ihol mécs villan, két szemed kigyull
S felmérik régi fényétől beszőtten,
az évek sűrű fátyla rendre hull -:
s most önmagad zsongó emléke állasz
előttem.

Itt vagy, karomban, fogod a kezem,
így múlik el kezünkön át az élet,
s most, most megáll! - Terád emlékezem
s e kézszorításban találkozom
tevéled...

Itt vagy, dobogsz, szeretlek és - hiába
mégis találkozásunk egyre gyérül,
a lépteidet lépteim nyomába
igazító idő a multunk kéri
bérül...

S mint fogyó hold úgy múlik lopva rólunk
a régi arc s szemünkben régi lelkünk,
az idő sarcol és mi sírva szórunk
az aranypénzt multunk drága aranyából,
felejtünk...

Itt vagy, karomban, s így felejtjük egymást,
és nagy, közös bánatunk összebékül,
mienknél nincs nagyobb szerelmi zálog:
mert önmagunkat adtuk át egymásnak
emlékül...

Mittay László