2015. június 28., vasárnap

A Halálraítéltnek



 Béke lett végre. De nem úgy, s nem akkor,
amikor kétségbeesetten vágytad.
A fájdalom vérezte alkonyatkor
a sárból szedted fel a hitmorzsákat,
s borzalmas sírások közt meg is etted.
Így nyersen. Némán. Mert elhagyott a hang,
hisz szíved medrében Fanni rekedt meg,
mint folyó ölében rekedt kődarab.

Azt mondtad, felállsz majd. Érte. Magadért.
Úgy kaparászott mélyedben a remény,
ahogy plajbászod, ha vágyadról regélt.
Szabadság. Otthon. Vacsora. Gyertyafény.
Mégis leroskadtál. S míg utoljára
legszebb emlékeid melege járt át
Žagubicán, az őr parancsára
megcsókoltad az abdai barázdát.

A csönd is felüvöltött. Föléd hajolt,
s mint tűzvész nyomán elpárolgott harmat
magához ölelt, majd semmivé foszolt.
Magával vitte a látott borzalmat.
A fénysugár elsápadt. Válladra ült,
majd elnyelte őt is a sűrű homály,
s míg reményeid láza halálra hűlt,
egy igaz, magyar költőt gyászolt a táj.

Huszonkilenc év



Huszonkilenc év! most csütörtökön
volt egy hete, hogy ennyi lettem;
verset szoktam írni én ilyenkor,
már évek óta verssel ünnepeltem
e szörnyű fordulót, de aznap
nem békített meg semmisem,
nem maradt meg semmisem vigasznak.

Számoltam és motyogtam hajnalig,
ó jaj, utolsó huszas évem,
húszon ím kilenc s utána ó jaj,
utána: harminc. Mozdul év az éven;
a szív ijedt, régóta kínzom,
már évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén tett-vett s közbe tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet jó magasra épitett fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatak vadászok hallgatóznak.

Álmatlanul feküdtem, szédülés
hintáztatott, az égből fáradt
fények hulldogáltak húnyt szememre;
eső jött hirtelen, az éj megáradt,
hüvös vize szobámba lomha
lepkéket vert be s reszketeg
csillagot sodort az abvlakomra.
Órákat élő lepke szállt le rám
s időtlen éltü csillag nézett:
mennyi az, amennyit eddig éltem?
huszonkilenc év? hófehér enyészet
dédelget, ringat s úgy emel fel,
mint gyönge pelyhet lassu szél,
lassan és borzalmas kényelemmel.

Fölkeltem, kinn a hajnal tétován
járkált a púpos hegygerincen,
ablakomhoz álltam és kinéztem:
előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?
nem mindegy, mondd? - szóltam magamra,
te nem szereztél semmit itt,
drága holmi még nem ült a kamra
hűsén sosem tenálad, semmi rossz
nem él szivedben, mégis űznek,
rák épülget benned, vagy leszúrnak,
nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek
hiányzik majd a költeményed,
ha többé semmit már nem írsz,
mert mi verssé lenne, füttybe téved?

A lepke meghal s lám az égi fény
az vándorol időkön által,
nagy folyók tünődve, egyre folynak,
s deltáiknál iszap szong fodros háttal,
víz álmodik sűrű ringó
nád közt s a fényben föllebeg
a nap felé egy rózsaszín flamingó.

Radnóti Miklós

Írni



Sokszor beszélek álmaimról.
Hogy így, hogy úgy, az álmaim! s hogy
hiába sürget égi fénye,
a gyáva kín, az árva rím
a holt betűk bús szürkesége
az értelem szűk jármain
ökörfogat sasok nyomában.

De ezek régi, régi álmok.
Ma már a gond feszíti álnok
kezekkel ólmos gyeplejét
s mind józanabb mesgyékre szét
a régen égnek tört falánxot.
Már a betűk törik a lángot
és mond valamit a beszéd.

(Különös minta és szobor.
A márvány már dadog, a minta
meg elfelejt beszélni, némul.
A vágy takarodót dobol
s az élet, mely karom kihivta
lassan belévesz álmaimba:
éled a kő, tünik az élet.)

S mennél messzebb ragad a hinta,
minél több a betű, a tinta -
úgy apadok el kimerülten.
Ha majd az egész életet
egy szörnyű, véres hangba szültem,
Nem látok többé rémeket
s üres lesz a világ körültem.

Missik Endre

Számvetés




Törheted magad éjjel-nappal,
dolgozd vörösre kezedet,
mire mész kuli szorgalmaddal?
Eszed a szűkös kenyeret.

Gondolhatsz, írhatsz szép nemeset,
ha vers, a kutyának se kell, -
regényt írj, ponyvát, szerelmeset,
s lesz olvasód majd százezer.

Tanácsom: küzdj a sorssal bátran
s ha nyomor kínoz, üt, harap,
ne kalimpálj, ne félj ziláltan,
mint gyönge tyúk a kés alatt:

Dolgozz tovább! menj, vágd a hagymát,
hús helyett jó a krumpliba, -
jó ha a sírást abbahagynád,
csíp a könny mint a paprika;

Eltorzítja a sima arcot
s a világ szán vagy kinevet, -
nyerj vagy veszíts, de álld a harcot
s nyeld le a gyáva könnyeket!

Mikes Margit

Így élem világom



Szócsengőket rázni
Rímeket cifrázni
Nincsen nekem kedvem.
Érzésekből holmi
Ékszert kovácsolni
Hogy legyen türelmem.

Lihegtetni ritmust
Pattogtatni taktust
Építgetni formát:
Szép hangulat-kriptát,
Kényes dal-kalitkát...
Únom ezt a formát.

Sóhajtani óhajt,
Óhajtani sóhajt
Szerelmen mélázni;
Nincsen nekem orcám
Meddő ágyam gyolcsán
Lelkem magyarázni.

A téntatartómban
Ténta helyett ón van
Én már ezt se bánom.
Azt se tudom régen,
Öröm-e, vagy szégyen
Így élni világom?

Kemény Simon



Miért nem írok? Nem izgat, nem keserít, nem bánt semmi. - Tudja - a gyöngytermő kagyló históriája. Talán leszek még egyszer boldogtalan vagy boldog -, most csendes, enyhítő -, megindítóan jó minden - - és mindenki. Jó emberek miatt nem szenvedünk, de kell, hogy hálások, egyszerűek, egészségesek próbáljunk lenni a kedvükért. 

Kaffka Margit

Ezer éves visszhang



Virágot küldök elmúló magamnak,
simogasson szirma szebb álmokat,
betonbölcsőt a felsíró szavamnak,
hogy ne ringjon fényre bús átkokat.

Én vagyok a ma, holnapok talánya,
kit kegyes gőggel fojtogat a perc,
százezer gondolat kipréselt vágya,
mit majd megaszalt, vad dalomban lelsz.

Hallgasd a muzsikát, dúdold el halkan,
kottáját, ha kell, lefestem Neked,
s ne hidd, hogy a szimfóniával baj van,
ha süket füllel éled életed.

Eljő a fény majd és felfalja árnyad,
a szürkeség bíbor palástra lel,
karmester tárja ki gubbasztó szárnyad,
s a zenekar majd veled ünnepel.

Ezer év hamuja fedi majd hangom,
s csontomat porként hordja szét a szél,
de megkondul tán még rozsdás harangom,
s benned a dallam új időket él.

Millei Lajos

2015. június 13., szombat

A szeretés hatalma




Nem kényszerített térdre hatalom,
se zsarnokság, se kín, se gőg, se szeszély,
amikor hurok szorult nyakamon,
én még inkább ráztam az Ég kötelét.

Dacolt bennem a boldog tagadás,
s inkább kettétört, mintsem meghajoljon,
vígan tűrtem a kettészakadást,
de nem hagytam, hogy más póráza fogjon.

Mígnem egy napon az alázat sava
feloldotta dacomban az erőt,
s mint a hó súlyától összeroskadt fa,
térdre rogytam a szeretet előtt.



Ha már ott állsz előtte, ha látod Őt hited szemével, kezdj hozzá tüstént a mondanivalódhoz. Ne keresgélj ildomosnak tűnő, cifra szavakat, ne vonják el figyelmedet a grammatikai szabályok, hanem egyszerűen csak "mondd el magadat." 

Gerzsenyi Sándor

Az örök oltárnál




Mint titkos kultusz hívő megbűvöltje,

Úgy mentem én feléd
Libegő hajakkal,
Fiatal szemekkel,
Úgy vittem én eléd
Életem virágát:
Itt van, íme, vedd el.

Fejem lehajtva tisztelettel
Vittem, mint égő égi kelyhet
Epedtem, hogy jöjj s tőlem elvedd,
Hogy mindenek közül te vedd el.

Emlékszel még kinyújtott két karomra,
Amint akkor, tenéked áldozón,
Papnős, megáldó mozdulatban
A lelkem rózsáját odaadtam,

Mint titkos kultusz hívő megbűvöltje...?
 
Lányi Sarolta

Ha jön az este...



Ha jön az este, megmosom magam
A szent csönd puha vizével,
Markom szelíd merítő edénye
Szememre, számra, homlokomra
Locsolja halkan.

Lefoszlik róluk lassan, édesen
Bosszú és bánat, remény és küzdés,
S a hűs csönd szentelt vizével
Csobogva halkan, mint aki fél,
Locsolom arcom.

És elfelejtek bántó tövist,
Az út sok botlató kövét,
A messze szajha délibábot,
A makacs koldust: a Gondot,
Életet, embert.

Az életet, mert pénzért adják,
Az embert, mert pénzen veszik,
A pénzt, mert istenünk,
Az Istent, mert tömjéne pénz,
Penészes arany.

De itt az este, mossuk meg magunk,
Szemünkre, szánkra, homlokunkra
Markunk szelíd edényeivel
A szent csönd puha vizét
Locsoljuk halkan.

Lackó Géza

fáj



Vipera szisszen,
rándul a láb és a szív
vesztegzár alatt.

Kozák Vilma

Amiből a sóhaj támad



Szívemnek ősi erdejét
Magas kerítés védte eddig.
Lerontom. Ó, hiszem, hiszem:
Akad még tán kíváncsi szem,
Lesőn, vajh mit lát bent elébb:
Közönségest, vagy... földfelettit?

Hát nem. Színes, tüzes reményt
Kíváncsiság sose is élessz.
Benézni, ó minek? Ne tedd.
Üres, üres a rengeteg.
Falát ledöntém az imént,
S bent? Minden ember szíve véres.

Ó volt, ó volt, hogy egykoron
Zúgó viharszél járta által
S rátámadt szörnyű tengerár,
Hogy azt hivém: most! most megáll.
De ma? Kitisztult ég s orom,
S én lenn a völgyben szürke bárddal.

Egy szürke bárd. Sok barna fa.
Sok sárga lomb. És sok, sok emlék.
Pirosló lánggal ó regélj
Pattogva fám, ha jő a tél,
Ha jő a tél ezüst hava:
S én ázva-fázva elpihennék.

Most csönd. S szívemnek erdején
Hány számüzöttem, hány halottam!
Kígyóraj, tigrishad helyett
Kiholt vadon, mi rámmered.
S ezer vad indulat helyén:
Csitt, Csitt! Egy szív ver elhagyottan.

S tanul. Tanulja gyászdalát.
Csak ránca már, mi kínja hajdan,
Jövőt sirat és multot ás.
Zenét hozzá bősz tombolás
Emlékké foszló jajja ád
Egy tompa, elfuló sóhajban.

A mult sohajja... Ó, de nem.
Tünődni mért letűnt világon?
Gyúlölni mért? Szerettelek.
A szél sóhajtott... ég veled.
Ó, hogy az én bús szellemem,
Szelíd, jó szellemem megáldjon!

Gellért Oszkár