2015. május 31., vasárnap

A szökevény




Ligetünkön túl az ég sebes árja
egyre dühösebben örvénylik, habzik,
vad haragja a várost körbejárja,
s a lombhidak alatt földig meghajlik.

Járdához simulva kúszni kényszerül,
de tovább robog. Majd megáll. Megdermed.
Egy meredélyhez ér, ám ott felpezsdül,
s újult erővel friss haragra gerjed.

Új utat vág magának. Át a csenden,
mint kinek ereje végtelen, örök.
Mígnem észrevesz. Megáll velem szemben,
majd eltűnik a hárs árnyai mögött.



Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei... Ne is nézzétek őket felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá. (...) Kedves csöppek, ti csak nekünk estek, akiknek még bőre örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket... Ti vagytok az állandóság, a mindig másnak és mindig ugyanannak érzékeny egyensúlya, a jelen idő, amit egyes szám első személyben csak mi merünk végigélni, felosztva és megnyújtva a tünékeny pillanatot, ahogy a tenger osztja meg magát újra meg újra felcsapódó tarajos hullámokba.

Örkény István

Egy perc csupán…




Megint hajnal. A parkon át
valami illat száll felém,
orromba kúszik, ó, galád,
ha tudnám, vagy ha érteném,

mit mond e szusszanásnyi csend,
melyik e bódító virág,
talán csak a fülembe cseng
a hang, vagy régről visszavág

egy múltba fulladt, halk hiány…
De felemel (mint nincstelent
a lesz talán…) e szép nyitány,
a hang, a fény, a lent, a fent

most fogva tart. Egy perc csupán
míg átérek az édenen,
s az utca túlsó oldalán
már nyoma sincs, csak érkezem.

Nagy Ilona

Egy párisi hajnalon



Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyújtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.

Ady Endre

2015. május 25., hétfő

Nem engem szeretsz




Mert szeretlek, szándékom dacára
átlépek saját akaratomon.
Ha túlfeszül is gőgöm határa,
gyermekként csüngök kényes szavadon.

Ha szeretnél, ezt el sose tűrnéd.
Nem latolnád önzőn a lelkemet,
nem oltanád el ábrándom tűzét.
Míg így szeretsz, magadat szereted.

Akartalak…




Mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet. Megtalálni. Újra és újra és újra.

Szeretni.

Csitáry-Hock Tamás
 
 

Térdepléseim



Csak a múltat látja tisztán az ember,
a többi fényt vár, esők és ködök,
míg a Nap bevilágít egyszer;
gyógyulna már, mi szívemben törött.

Hold-arcú magam papíron százszor
megtelt és fogyott, miként az idő,
csak rólad írni nem voltam bátor,
indát remélek, holnapra kinő.

Addig suttoglak, és szüntelen ások,
magamban vájva mélyednek odút,
melengetni, mi csontig kifázott;
hajadban virág, hol meg koszorúk.

Bíbor Kata

Szelídítsd meg!



Szelídülj hozzám, ne mindig máshoz,
hisz mindenki más könnyedén elhagy.
Áldozatod a szemükben nem nagy,
s a beálló baj majd téged átkoz.

Szelídíts meg, hogy legyen kit félnem,
mert Isten hozzám túlon-túl gyengéd,
de mintha mindezt magadért tennéd,
ha nem lát senki, hajolj le értem.

Szelídíts meg egy mozdulat által,
és ismételjed, míg biztos leszek.
Alászállhatnak föntről az egek,
övezz tagadott, elviccelt szárnnyal.

Szelídülj hozzám, legyél a lényeg,
a forma mélyén rejtőző titok,
a végső szó, ha magamra nyitok,
tükör, ami a szemeddel néz meg.

N. Horváth Péter

Végül



Végül, minden mit akarok
enyém lesz egyszer,
fényt a tisztaság ad,
hitet a parányi siker.
Egy ékszer feszül testemen
amit te adsz,
szememből könnyet
mégis mi fakaszt?

Álommá szilárdultak
a törekvések,
szétszórt hangokká
a belső parancsszavak.
Könnyes arcom is
utánuk dobnám,
ha vissza nem tartana
a mozdulat.

De lám,
az első napsugár
mosolygó arcot talál.
(Majd száz dolga után rohan.)
Minden jól van már!
Csak egy a baj:
az érted reszketők
táborába léptem,
hát szorítsd jobban a kezem,
Vigasztalj!

Kozák Vilma

Vízgyűrűk



Ne sírj, ne sírj, csak álom volt,
csöppet sem érett, átgondolt;
játék a széllel, éretlen
játék egy másik életben,
simítása egy illatnak,
dallam, hogy verssé írhatlak,
áradó, tiszta kék ének,
íze a csöndes békének,
képzelt mezőkre nyármorzsák,
élni egy percnyi bátorság,
színes, szerelmes oldatban
hit, hogy ma másik holnap van,
s díszlet a vízben játszó Hold...
ne sírj, ne sírj. Csak álom volt.

Hepp Béla 

2015. május 16., szombat

Csak lábadtól félek




Mondhatsz akármit. Árulj el galádul,
csepegtesd lelkemre szavaid mérgét,
bár örvénylik, szikráz, s mélyemig szétég,
nem félek a szádtól.

Pillantásod ostora veszedelmes.
Gyűrűzik benne a zsarnoki szeszély,
de átlátok rajta... átlátok, ne félj,
hű vagyok szemedhez.

Nézd, milyen erős, szent hit ébred bennem.
Noha öntörvényed korlát és határ,
kergess el, üldözz, a karod visszavár.
Karodat szeretem.

De jaj, miért lépsz ilyen sietősen?
Lábadtól félek... félek... nem szeretem,
mert szívem érzi, egy gyilkos reggelen
az visz majd el tőlem.

Vágó Mártához írt levéltöredék – Pest, 1928, okt. 10.



Kicsikém, az Atyaúristennel szemben lehetsz csökönyös szamár, mert én ott közben járok érted, de velem szemben nem lehetsz más, mint szelíd, jóságos és megnyíló ember, amilyennek megismertelek és amilyennek mindig ismerni akarlak karjaim között.
Kicsim, Márti, darabos szántóimon aranyos boronám. Engedd, hogy orvosod legyek, hogy meggyógyuljak. Engedd, hogy napos völgybe vettessem, hogy bő, tékozló termésed legyek. Engedd, hogy jó légy, hogy erős legyek.

József Attila

Visszanézek...



Itt vagyok még.
Ha szólasz hát még hallom.
Itt állok még
az ébenfok fekete szélén.

Én nem tudom merre
ugyan föl, avagy le
visz e messzi lépcső?

És nem tudom vajon
gránit, kristály, gyémánt szikrás keménysége
tömörül-e súlyos, fekete fájában?

Vagy aludt szívekből
kálváriás, véres, fáklyátlan ingó út?
Csak elindulok.

Ám most még állok itt.

Lehet, hogy még királyom lennél.
Lehet, hogy a könnyeim is megszületnének
Lehet, hogy számodra isteni baldakint emelnék
s fényes palástodhoz csókkal kuporodnék
- hűs bálványa mellé imádkozó fakír -
szünetlen imával.
Lehet, hogy így a lábaidhoz omolnék
mámorom szertehullt mézes rózsáival...

Oh talán... talán még királyom lennél.

Nem tudom...
Csak megállottam a merő párkányon
- holdsütte kék ciprus - tán oly szomorúan
s ha szólasz, még hallom.
Most még visszalátok
Mert megállottam.
Mert még itt vagyok...

Kovács Mária

Mert tengerembe merültél



Mosolygó hittel a sorsom elé raklak,
s leveszem múltadról hitetlen köpenyed,
ha nem leszek már, majd a halálnak adlak,
hisz életem nélkül nem lehet életed.

Belefolyt a léted zúgó tengerembe,
hol acsarkodó hullám csapdossa hátunk,
hajtsd hát dacos fejed óvó tenyerembe,
s ha nem hagylak élni, az lesz a halálunk.

Terítsd vállaidra a jövőnk ruháját,
nem baj, ha megkopott, sárfoltos is talán,
hisz éppen az adja becsülendő báját,
hogy használtan hever az élet asztalán.

Próbálták már mások előtted e gúnyát
lélekfényben mosni, s kivasalni szépen
de addig áztatták, szappanozták, gyúrták
míg elszakadt vászna recsegve középen.

Szerelemcérnával s tűvel a kezedben
jöttél Te akkor, hogy befoltozd a lyukat,
nem mondom, hogy szép lett, vagy hogy érintetlen,
de tátongó űrt e szövet már nem mutat.

Repedéstől vérző, közös terítőnkre
vágyó akaratunk hímezzen virágot,
vigyázzon a Sors az el nem folyt időnkre,
s Isten adjon hozzá élhető világot.

Millei Lajos

Múlnak a napok...




Múlnak a napok, a hetek,
már egy éve is elmúlt, hogy utoljára láttalak.
Nem tudlak eltemetni, kinősz a földből győzedelmesen
mint az elvetett búzamag
s ezek a rohanó hetek, hónapok csak arra jók,
hogy megérleljenek díszesebbé, szebbé mint valaha
s újra Te légy a mindennapi kenyerem
meg arra is,
hogy befonj mint a szőlőindák a szőlőhegyet
s borrá válva Te légy az italom.
De mérgezett kenyér ez és mérgezett ital,
s mert én nem tudlak megölni Téged,
így ölsz meg Te engemet.
De ha a halál vagy is
akkor is elfogadlak!

Szenes Erzsi