2015. április 18., szombat

Valami űz még



Mivégre kelek reggel, nem tudom.
Valami hajt... a láz, a hit, a vágy,
de mint a fákról hervadt őszi lomb
holtan zuhannak este mindahány.

Ám reggel újrakezdek. Ébredek.
Hallom a sorsot, amint kikacag,
hallom a sorsot, amint kinevet,
s ha megunt, majd a sírba visszarak.

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
                    adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
                    és milliók
rabjai a nyomoruságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
                    pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
                    mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
                    Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
                    úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
                    akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:

– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
                    de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
                    adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

Szabó Lőrinc

Se égen, se föld alatt



Ha majd én is emlék leszek,
csak egy kép nevet vissza rád.

A hűlt sóhajok, s nyomtalan
cipők léptein nőtt csodák
vörös szőnyegét hordom én,
s az embertelenség elé
rakott szégyen-, s ingyen tükör
szilánkját szedem szedres és
mohó markod (öklöd) közül.
Ne sírj! Vétkes itt minden. És
ne várj új hazát. Elveszett
korok sáros árokvizén
- iszony -  még te is felleget
hazudtál, pedig jól hiszed:
bizalmat cserélt kín, s a nagy
szavak nyűtte vágy. Mámorod
nem isszák se égen, se föld
alatt. Ó, szegény, szánt alak!
Ha majd egykor eltörpül és
kivál' minden eltékozolt,
megátalkodott és szemen
köpött szolga, akkor követ
dobok szárazan szomjazó,
jogot várt, hitért kolduló,
de tengernyi szenny szód után.

Fakó, sárga fénykép maradsz.
A múltból ne nézz vissza rám.

Arany-Tóth Katalin

Sosem volt szárnyadat siratom



Illanó Élet, oly aggódva nézem
pilláid alatt a ráncokat,
megverte eső, s Nap pingált bőrödre
vágyfestékbe mártott rácsokat.

Megálltál néha, és rád ült az érzés,
e röggel telt út tán mérgezett,
mert lelked faláról penészcafatban
mállik le számos emlékezet.

Kacagni vágytál, de könnycseppek ölén
jajongva szédül, nem ring mosoly,
álmok terén az üres zsebű élet,
elkaszált lábú hadifogoly.

Térden- állva, kúszva haladtál tovább,
hogy elérd a remélt szárnyakat,
repülni vágytál, de szárnyaid hegyét
már megcsókolta az alkonyat.

Csók csonkolta szárnnyal vergődsz így tovább,
s ha felkap egy játszi, lenge szél,
azt hiszed, repülsz, a felhők közt jársz te,
de szemérmed erről nem beszél.

Millei Lajos

Kimaradt



Tengert álmodó, lusta folyók érnek össze. Visszaáradnak
a hangok, az arcok, megtorpant hullámok rendezik
zilált, vérző partjaikat. Fehér falak
közé szorul a félelem.
( lélegezz, lélegezz )
Nagyokat.
Visz az álom, a minden és a semmi közé, hol nincs se idő, se tér.
Csak hófehér, tiszta álmodás.
Örvénylik, zihál a jelen.
Zuhanás.
Zúg a mély.
Lebegés.
Kék.
Fekete.
Zöld.
Metszet.
Fehér. Villanás.
Bőr alá hatol a most. Húst tép.
( lélegezz, lélegezz )
Nagyokat.
Felkavart, szúrós-szagú hordalék a holnap. Szétkenődik arcomon.
Belemar a szájba. Dobbant. Szorít.
Nem sírok. Nem sírok.
( lélegezz, lélegezz )
Nagyokat.
(...)
A tegnap valami sűrű köd. Hömpölyög. Bekerít. Nem enged. Nem engedem.
Velem szemben ülsz. Kezeid közt apró, törékeny percek. Morzsolod.
Szorítod. Mosolyogsz. Nem adod.
Játsszunk? - Elveszed.
Ki hívott ide? Ki küldött el?
Ki nevet a végén? És most merre vagy?
Háttal állsz a világnak. Napnak. Hullámoknak. Szikláknak.
Fakó arcod ráncaiban már megült a piszkos idő.
(…)
Szemhéj alatt elmosódó, avarszagú képek. Mesebeli, nyitottszemű madarak.
Mesekert. Szivárvány.
Lassuló szívcseppek.
Egy. Kettő. Három.
Szívdobbanások. Szívzuhanások. Szívzubogások.
Négy. Öt. Hat.
Fájdalmat suttogó folyosók. Jajdul a görcsös éjszaka. Zsugorodnak
a hideg falak. Mohóságuk végtelen. Felemészt a sötétség.
( lélegezz, lélegezz )
Nagyokat.
Ez csak egy túlírt pillanat. Nem itt ér véget a nagyutazás, nem itt
kezdődik a MásVilág.
Majd egyszer...
Eltorzult arcú esték karjaiban. Fák keserű ízű kérge alatt.
Kavargó ködben. Zsibbadt ölelésekben. Hanyatt fekve. Lebegve.
Istentelenül.
Szárnyatlan. Hangtalan. Majd. Egyszer.
Most vékony cérnaszálon himbálózik a pillanat
Ringat, megtart a hangja, vigyáz gyenge karja.
A monitor cikcakk életverseket ír.
( lélegezz, lélegezz )
Kicsiket.
hisz
tegnapután
egy
lélegzet
kimaradt…

Szilágyi Hajni



A végtelen ott kezdődik, amikor a kezünkkel elérjük a csillagokat, és észrevesszük, hogy nem lettünk nagyobbak..

Saszet Géza

Nélküled…



A tél után most lágyabb fenn a kék,
s a fehér bolyhok lassan úsznak el,
már felébred a régen látott rét,
és kinn az ágon madár énekel.

Még nem hiszem, de jő a változás,
kibomlik az az összegyűrt levél,
a pitypangsárga nem csak látomás,
de kell még más is, az hogy itt legyél.

Kiáltanék, takarva gyatra kínt,
tagadva gyáván mind mi elmaradt,
hiszen a gyöngyvirág mégis kinyílt
kövérre hízott zöld levél alatt.

Sőt, visszajönnek rég letűnt csodák,
körém terítve pázsitillatot...
de a napnak lecsukló alkonyán
nélküled mégis egyedül vagyok.

Nagy Ilona

2015. április 12., vasárnap

Teledre tél jött




Hiába vágytál Te nagy tüzet rakni,
hogy melegedjenek az emberek,
hiába vágytál értük kárhoztatni,
fájó közöny munkált erőd felett.

Zúzmarás ma is minden emberálom,
jeges szél fú a lankadt ereken,
sóhajra halkul ma is minden szájon
a vágy, a láng, a láz, a szerelem.

És nincs az a tűz, jaj, nincs az a meleg,
mely fölhevítné csontkemény szívünk,
konok fásultság rabságában remeg,
s úgy halunk el, hogy sosem volt hitünk.

Szavak egy Költőnek


Egyszerre lett arcmásod:
vád és valóság,
egy létező teremtés
a tér nélküli végtelenben,
egy kettősségbe oltott
anyag és szívdobogás,
mit „semmi ágán”* redőz a bizonyság.
Fényben sétálsz,
véled együtt dolgozik a
mélység zaja,
olyan világba omlik az értelem,
hol a hang, magát ropja.
Rommal betakart szavaid,
nyelvet adnak a gondolatnak,
s papírodra szegelt fércek láttán,
a világ peremén álmodó párkák,
csendes szívvel bólogatnak.
Benned készül a beszéd,
mi szélbe susogja léptedet,
már tudom:
neked nem,
nekik lesz nehéz
visszájára fordítani a végtelent.

Válaszolnál. Kimondod önmagadban,
én… hallgatnék,
de főt hajtok egymagamban…

Forró Hajnalka


Elidőztem magamban ennél az emléknél. Aztán Széthajtogattam a kezemben tartott papírlapot. Görcs szorította össze a szívemet, amint végigolvastam. Ismeretlen volt az írás, a nevét sem írta alá, aki írta.

"Attila, esemény lettél életemben, s nem tudok Reád Könnyek nélkül gondolni, csakúgy, mint apám halálára, akinek jelenvalósága rég emlékké vált s mégis felsír minden álmomban és minden ölelésemben. Úgy fájsz nekem, édes kicsi fiam, hogy olyan kicsi és sápadt vagy és ha mindig melletted lennék, azt hiszem mindig sírnék, mert nem látlak!
Az, hogy annyit tudsz a szerelemről, onnan van, hogy költő vagy s amit szólsz róla, nem filozófia az, de költészet! és Te nem is tudod, de mikor nem is szóltál, csak figyeltél, még akkor is úgy daloltál, ahogy én azt még sosem hallottam! Sírnom kell folyton, mert nem tudlak meghallani és mert csak emlékeimben tudlak szeretni. Én apámhoz sem voltam jó, talán ezért nem szabad máshoz sem annak lennem! Mikor ő úgy szólt hozzám, "mein Kind", ez ugyanúgy megkeményítette  a szívemet, mint mikor Te költő ajkad hívott: "Gyere kedveském!" - Én úgy emlékszem Rád Attila, de úgy, mit kereshetek én ezentúl más férfinél? - Bizony, elloptad a hegedűm titkát, tartsd meg kérlek, nem akarom többé a hangját hallani.
"Ha nem szeretsz, úgy én szeretlek" de ne félj, nem takarlak be többé szomorúságom szürke ködmönével, mégha Te melegednél is alatta! Te olyan nagyon szomorú vagy, hogy Neked a más bánata szórakozás és feladat is lehet és rajtad a Te örömöd se segít! Nem is leszel Te megsegítve soha és ezt tehetséged rendezte el ilyen bölcsen, hogy énekelni tudja. De az én szívem kővé válik és megőrzi évezredekig a Te képed belevésett, oly gyöngéd körvonalait.
Ugye, Te tudod a többit, kicsi fiacskám?
Tegnap este Nálad voltam és beletekintettem a szekrényedbe és az üres volt. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok!
Drágám, ha csak a szavakat akarod, akkor hát "szeretlek". Lennék én Szendrey Júlia, aki árnyas fák alatt üldögél az ő Attilájával, körülötte fénylő bogarak röpködnek s a házból serény munka derék zaja hallatszik. Júlia szeret s ez éppen elég, hidd el nekem, Te tudod jól! Ölellek"

Döbbenetes volt az a pár sor: tudod mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! (...) Ki volt az, aki úgy szerette, hogy ezt megérezte...

József Jolán

József Attila temetése



Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm -
mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny -

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek -
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet

elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott

vén Államgép - de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

Faludy György