2015. március 28., szombat

Színes örömhöz bújok



Éjjelente, amikor fázva-fázom,
fehér palásttal az álmom betakar.
Ezer balga terhet lehántva játszom,
hogy vágyad értem éled, engem akar.

S ilyenkor hosszan homlokom felett ég
a káprázat, mely fényből fénybe hajlik.
Lecsípek belőle egy kis szeletkét,
mielőtt lomhán semmibe hanyatlik.

S magamba rejtem azt. Míg bennem ragyog,
életem színes lesz, gazdag, és édes,
noha sors-szél cibál, de boldog vagyok,
ha simulhatok ábrándom szívéhez.



Hiányzol. Ezt nem tudom másképp elmondani. Első reggeli pillantásom víziója Te vagy, még nem látok tisztán, homályos a kép, de ahogy élesedik, felriad bennem a bizonyosság, hogy csak a függönyön játszó napsugarak csalták elő alakod. Nem Te voltál... Aztán nehéz levegőt venni. De jó volna, ha itt lennél! Ez egy háború, ami egész életre szól. Az érzékek, és az ösztönök háborúja. Kérdés, melyikünk bírja tovább. Az erőm véges, de talán kibírom, küzdök tovább a reggelekkel, a napsugarakkal, az esővel, a széllel, a csillagokkal, a lépteimmel és hirtelen mérhetetlen nyugalom száll rám. A reggelek téged is megtalálnak...ugyanaz a Nap süti a Te arcodat is... ugyanazok az esőfelhők áztatnak... ugyanazt a levegőt szívjuk be nap, mint nap... ugyanaz a szél borzolja a Te hajadat...csillagaim neked is ugyanúgy ragyognak... lépteim ugyanazt a földet tapossák, amin te haladsz. Így már nem is olyan nehéz. Nem is vagy oly távol.Már nem is hiányzol.

Budai Tímea

Taníts meg



Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal,
és lepketáncba szédülő varázs,
a hajnalokba vesztett bájital,
csepp méreg az, miért is lenne más,
mákony-álom, színes szédület,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg újra látni fényeket,
kék-arany mezőkbe ringó zöld falat,
szirmok színébe festett lényeged
szemembe égett szerte-pillanat,
sorba hajtom röpke képüket,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg, szikrát hogy szór fenn az ég,
a nyári éj az űrbe hogy szakad,
s hogy nyitva várja fönn a messzeség
az álmaim, de szállni nem szabad,
díszlet, sok száz sárga fényü Led,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg, még enyém a városom,
a kert, a ház, az árokparti gaz,
az út, a híd a lassú Rákoson,
s hogy itt szakadni lesz talán igaz
kínban vágyva messzi, szép tüzet.
Taníts meg élni, lenni nélküled.

Hepp Béla

Mindigmár



Sajog, húz, von, átölel. Bekerít,
elnémít. Fülembe súg. Jön. Megy.
Szétszed, összerak. Megszeret.
Elveszít.
Megtalál. Ma szeret. Tegnap jön.
Holnap
szeret.
Vadtavasz, nevenincs
álmokon fészkelő.
Fecskepár.
Szerelem. Te meg én.
Fényeket tereget. Kikelet. Sorsfonál.
Lengedez. Kibomlik. Elnémul, újra jön. Marad.
Szerelem. Te meg én.
Verset ír. Szívemen barlangrajz. Rám hajol. Betakar.
Enni ad. Megfürdet. Megfésül
Összekócol. Maholnap. Megszeret.
Hajladozz. Szerelem. Csupasz szélben. Ölembe.
Ringatón.
Lebegés. Csak veled.
Nézz ide. Látod már. Képzelet. Képkeret.
Benne én. Benne te. Életnyi
sóhajok. Világnyi, hullámzó
tengerek.
Naplepke. Szárnya nincs. Alkonyat. Dombon túl.
Színes rajz. Elgurul. Újra fest. Újra ír.
Szerelem. Te meg én.
Újra él. Szivárvány
feletted. Felettem.
Csendnyarak. Boldogság. Hidd nekem.
Bízz
bennem. Öröklét. Hajnalok,
reggelek. Nappalok. Éjfolyók. Kiömlik. Átszakad.
Arctalan. Naptalan. Holdkatlan. Időtlen pillanat.
Elsodor. Álmunkban. Kapaszkodj. Hajamba. Karomba.
Édesen, mostohán. Kiszámol. Életes. Játsszunk már!
Eszterlánc. Egy. Kettő.
Három. Négy. Enyém, tied. Mindigmár.
Kikötők, hullámok. Mélymeder. Óceán.
Üres tér.
Átúszunk? Ússzunk át.
Túlsó part. Hangzavar. Bábeli. Maradj még.
Szerelem. Te meg én.
Felemel.
Lobbanás. Vigyázz rá. Vállunkon
meztelen csendjelek.
Lélegezz. Eszmélet, szédület.
Éj alatt.
Hegy felett.
Madarak. Éjszaka. Arcodon, arcomon. Átsuhan.
Tolla hull. Felhők. Omlanak.
Szívedre. Szívemre. Éjzengés.
Áradás. Elsimul. Szél lebben.
Visszhangozz. Szólj hozzám.
Szerelem. Te meg én.
Naparcod, holdarcod mutasd meg.
Egyszerre.
Lélegezz. Bőrön át, csonton át,
álmon túl,
bennem…
Teríts meg. Ülj mellém.
Faljál fel. Lakjál jól.
Maholnap,
belőlem…

Szilágyi Hajni

Megágyaztam



Noha fojtogat ez a kívül-belül némaság,
végül is néha tündöklünk,
akár a meggyűrt kertekre kristályosodó hó,
vagy a csillagfolt egy zabolátlan csikó homlokán.
Ha szörnyű is, én már megágyaztam a csöndnek,
csak az a visszafordíthatatlan pillanat,
ahogy az utcasarki lámpa szitája alól
még egyszer utánam fordulsz,
tanúskodik örökös hallgatásod ellen.

Mészáros László

Az égre nézz…



Az égre nézz, hisz úsznak fenn a kékek,
a lenvirág és nefelejcs színek,
mert tegnaptól a tavasz visszatévedt,
és mától én is jobb kedvű leszek…

Itt lenn a föld már zsendíti a zöldet,
a fény a fák közt nevetve szalad,
szédül-fordul, így felpezsdül az élet,
s a télnek híre-hamva sem marad.

Ébred a lét, és felsóhajt a kéreg,
duzzasztva érlel bújni kész rügyet,
a messze-szálltak mindjárt visszatérnek,
s én szeretem a fodrozó vizet,

mert tűn’ a csend, s míg örülök a létnek,
a szellő lágyan kóchajamba kap…
Az égre láss, és nézd meg azt a kéket,
mely kristálytisztán benned is marad…

Nagy Ilona

2015. március 22., vasárnap

Serkenő magként




Kókad a tél. Már itt-ott áttetszik
jégzománcán az eleven élet,
valami istentelen láz feszít,
valamitől ébredez a lélek.

Hegedűmnek újra rezdül fája,
bár nem is oly rég néma volt. Fázott.
Jéggé fagyott, csöndtől zsibbadt bája
elfojtott könnyek savában ázott.

Ma őrjöng a szívem, hát rikoltson,
mint kövek közé szorult búzamag,
rozsdálló láncát vígan kioldom,
fusson, tán így a télen túl szalad.

Tavaszforduló



Már dobban az ég szíve, ébred a fénynek
hűs hajnali tájban a nyárfa liget.
Megáldja a földet az angyali ének,
hisz érkezik újra a fecske sereg.

Dús réteket őriz a pongyola pitypang,
szép, sárga virága a zöldre terül.
Vén fák tetején fú' a szélhegedű-hang,
míg törzsük ölében a gomba megül.

Már ébred a lélek is - isteni szóval
köszönti az új tavasz, illatosan.
Száz ünnepi hangra megújul a sóhaj:
rég várt születésnek a napja ma van.

Arany-Tóth Katalin

A megrepedt tél burkán át




Rögtönzött táncot jár a pajkos Nap
egy elsárgult fűcsomón,
és kedvem a mogorva, hallgatag,
megrészegül álmodón.

Oly régóta rázza fagydühös szél
a jegenyék csontjait,
hogy dermedt fülünk hinni sem meri
az új tavasz hangjait.

Pedig napok óta itt szöszmötöl,
hárfahúrján muzsikál,
ráfekszik lágyan a déli szélre,
és pajkosan megcsikál.

Hisz kettétört már a tél gerince,
s meghallva a roppanást,
ő zöld köntösét magára kapja,
úgy hint el megújulást.

Ó, jöjj közénk zsenge virágillat,
terülj szét a réteken,
fürdesd meg fényben kihűlt szívünket,
rakj fészket az életen.

Millei Lajos

Üres hónapok



Ülök, nehéz arcom
a Vízszintesség hűvös buktató
tükrébe merül,
szemem alatt a padlót s futó deszkáit
emeli-ejti a lélekzetem:
padló, padló - - kiemelem
az arcomat, fény: és
fejmozdulásig
ablakká változom, üres, üveg
átjáróházzá -
megyek
és sínek vagyok, életnagyságú
kerítések és kapuk siklása a kongó
nappali fényben
és fák - túlfutok, cserélődöm,
új hullám - a Külső Világ
végtelen árvize verdes bennem
idegenül és hangosan
mint a tetőtlen s félig már
lebontott lakószobákban
a megölt szobákban, mikbe
magas lábán belép az ég
s az ucca, zajával,
s a szél és fény: vakító új lakóik
s az örök lég
hideg, lengő butorzatuk -
oh, nyitott, tetőtlen lélek,
hogy fázom.

Sági Márta



Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, azúrkék óceán... Nem látod, nem tudod. Mert háttal ülsz. Háttal az ablaknak. Amin túl ott a világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal... annyi mindennel. De te nem fordulsz meg. Nem fordulsz meg, mert félsz. Félsz attól, hogy a látvány magával ragad, és netán majd ki akarsz lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülsz, és azt hazudod magadnak, hogy szebb az, amit magad előtt látsz, mint ami mögötted van. És hazudod tovább az életet.

Csitáry-Hock Tamás

Virág a virághoz



Pipacsom, ne feledd: kicsi virág vagy,
szerényebb, mint a pálma.
Nem akad együgyű, gonosz és gőgös,
aki így, virulón kikapálna.
Üdezöld derekad ridegen ingasd,
mert a rozs majd forrón ring rád;
s koszorút teköréd nem övez ember,
csakis én, szomorú szederindád,
aki véd. Ne remegj, jöhet a dél is:
betakar lenge, balga tagom.
Tenyerem leterül. S hová dérrel
dühösen rohan a viharok ezre,-
vigaszom éltet. Hallgatagon...
S ha meg a zivatar lezuhog, én majd
ábrándommal égre vésem
gyönyörű alakod, ahogyan ébredsz.
Ahogyan unod a heverésem.
Tavaly is ugyanígy nyakadat szelték,
végiggázolt bamba, kergült.
Fejemen e miatt kasza cirpelt,
kacajom letörött, odaperdült,
elibéd, pipacsom, pirosan. Érzőn...
Ismertem már én a rendet:
Foganunk. Rügyezünk. S fut a nyár, ismét
megigéz. Megaláz. Kiterenget...
Ne tagadd: egyedül - igaz-e, kedves?-
rémesek az árnyas esték!
Pedig az örömök öledet eddig
dalolón eleget berepesték...
S mesefád szakadó levele láttán
most meg gond dúl? Rág a bánat?
Sose bánd, pipacsom! Hamis a sorsunk.
Neveti rabigád. Rabigámat.
Emel is. Tipor is. - Suhog a sarló!-
S te talán este nyesve lesed:
megyek-e sugaras hulltad után?
- És leszek-e párod, hű jegyesed?...
Megyek én, pipacsom. Csatakok mentén
véresen lóg kedvem karja.
Ezután nagyon is siet a sár,
hogy gyerekes szememet betakarja.
De a sár örökös, tapadó hűség,
mindig alkot, arcot másít...
Szereti a szám, szereti a szád,
szereti egész a hervadásig.

Cserhát József

2015. március 14., szombat

A kényszer vakvágányán




Az Idő két oldalról gyalul,
forgáccsá válok pengéje alatt,
s oly könyörtelenül ejt rabul
az orrfacsaró, fanyar kripta-szag.

Mint vad szél, mely gályákat pörget,
úgy űz a sorsom hajnaltól estig,
falat emel köztem és közted,
s ha ledöntöm, másnap újból kezdi.

Szép álmaim színes szárnyait
minden hajnalban tövig lemetszi,
s lábam elé rakja csapdáit,
ne tudjak vágyni, hinni, szeretni.

Úgy szürcsölném a csönd zamatját,
úgy űzném el a kétség árnyait,
ám csöndem békéjén szalad át
a zaj, mely ma is a magányba vitt.

Nincs szabadulás, nincs menekvés.
Mindenfelől durva lárma árad,
és akár egy élesre fent kés,
szúrja át bús lelkemet a bánat.

Mély könnyek útjain...



A bánatunk, látod, nem egy ma sem,
De könnyeink valahol összefolynak,
Mint tenger habjai, egy hangba zengenek,
Suhanj át rajta vágyam, könnyű csónak,
Dagadj tenger, ölelj mindent keresztül,
Lebegtess új viharzást, néma holnap.

Minden könnycsepped végtelenbe száll,
Más utak viszik más vágyak sodorják,
Megy mint hajó, elpattan mint a hab,
És elnyeli a tenger méla foglyát.
De jőjjőn új és új könnyed megint,
Amíg pilláid angyalok lefogják.

És egyre-egyre tisztább lesz a könny,
Sírjál és egyre mélyebb lesz az élet,
Szó máza hull, kitisztul a világ,
Hallod zaját a mindenség szívének.
A föld rögös, a tenger tarajos,
Símítsa könny, ragadjon messze téged.

S a végső, fénynél tisztább, fényesebb
Könnyedbe görcsösen beléfogózom,
Nekem se lesz már könnyem, sem veled,
Sem önmagammal többé nem vívódom,
Megtéphetetlen, győztes akarással
Riadva, boldogan hozzád hajózom.

Imecs Béla